Odalenn sötét volt, és csendes éjszaka. Az egyetlen ember, aki kettőjükön kívül még e téli kastélyban lakott, süket volt, és részegen aludt.
Mit beszél a hold? Mit beszél a jég?
Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek izmaiban az őrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot. De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát védelmezze. Timár Mihály “most már” az igaz arany ember, midőn mindene veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van szórva.
Ő futni hagyja azt az embert, aki őt semmivé teheti, aki semmivé fogja tenni.
Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában, ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tőle számon ezt a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a brazíliai kormánytól.
De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevő, ki egy bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért bűnhődni kész.
Kimegy a kastély erkélyére, s karjait mellén összefonva nézi, mikor az az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.
A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül, s odavilágít a kastély falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó célpont valakire nézve, aki őt le akarja lőni.
Krisztyán Tódor ott halad el az erkély alatt, s feltekint rá.
A bukfencezéstől felszakadt a hegedés homlokán, s egész arca véres tőle.
Timár tán azért állt oda, hogy tán majd ez a dühös ember most bosszúból meg fogja őt lőni?
De az megáll előtte, és elkezd hozzá hang nélküli szavakat beszélni. Éppen mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak! Csak taglejtéssel beszél. Egyik lába sántít az eséstől. Bal kezével ráütöget a jobbjában tartott puskára, s aztán tagadólag rázza a fegyvert, s öklével sújt Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja: “Nem így öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!”
Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkíséri őt szemeivel a hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utánabámul, mikor már csak egy fekete pontot lát előrehaladni az ezüst jéglapon a magas hegyorom kettős tornya irányában.
Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felől jő.
Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel nélkül felzúdul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a fák zúgását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot, s a csónakokat beragadja a Balatonba, s kihányja a túlsó partra. S néha félóra múlva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy fordulót akart táncolni. S azután ismét csendes lesz minden.
A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsolt előre. Abból olyan élesen, mint a tű hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhő maga sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe burkolva a tihanyi tájképet, sziklafoltos félszigetével, komor templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban.
A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között. Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha elkárhozott szellemek sírnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpört a Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket, akik így sírnak, egymást kergetik, s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?
E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzúgás közé. Olyan ordítás, amilyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő, csillagokat megreszkettető kiáltás. Nehány pillanat múlva a kiáltás újra rémlik, de rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.
Az is tovaenyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zúgnak többé, s a jéglapon s a jégtáblákon fütyölő szél hangja egy enyészetes harmóniában vész el a távolban. Az ég kitisztul, és csendes lesz minden.
Timár szívében is csendes volt már minden.
Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé.
Futott, amíg futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja nincsen.
Egész élete végigfutott előtte, mint egy álom, s tudta, hogy most már fel fog ébredni belőle.
Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a szfinx rejtélye, amint ki van találva, meghal az…
Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt — és Noémi előtt!
Letaszítva arról a magaslatról, hol bel— és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva.
Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, amelyben az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, amit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?
S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe még valaha Dódit?
Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Úgy van, ahogy az az ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő; eltagadni nevét, miként ő; lappangva bujdokolni városról városra, miként ő! Körülfutni a földet.
De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek lakni majd azok, akik erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi. Oda mennek, ahol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja keresni a senki szigetét, s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a hideg csillagra.
Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg sírhegyek közüclass="underline" “Ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!”
Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral beszélt.
A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tűzre, hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét, és kiment a házból.
A Balaton felé vette útját.
A félhold bevilágította az óriási jégtükröt. A jégmezőre sütő jégnap…
“Jövök, jövök! — mondta Timár. — Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám. Ha hívtál, ott leszek.”
Egyenesen a rianás felé vette útját.
Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok által felállított jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről figyelmeztettek rá minden jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.