Mikor egyikéhez e vészt jelző szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt, és kalapját levéve; feltekintett az égre.
Évek múltak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy lény, aki a csillagokat forgatja, s a férgeket kikölti; s aki egy lényt teremtett, mely vele dacoclass="underline" embert.
Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.
“Örök hatalom! Előled futok, s tehozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de én mást akartam; s most ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhődöm azért, mert annyit boldogtalanná tettem, akik engem szerettek, s akiket én enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek: egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz őhozzájuk is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem pedig adj át a te bosszúálló angyalaidnak. Én elkárhozom, és elhallgatok!”
Letérdelt.
A Balaton élő hulláma zajlott a rianás partjai között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja felszínét, olyankor is felháborog, és zajlik a rianások közt, mint a tenger.
Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint ahogy megcsókolja az ember édesanyját, mikor hosszú útra készül — mint ahogy megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná véle.
S amint a hullámhoz lehajol, íme, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül.
Egy emberfő arccal fölfelé fordulva…
A fölfelé fordult arcnak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete kendő volt átkötve, a másik szem vérszínűen, mereven, kőhidegen bámult maga elé; a nyitott szájon ki— s bejárt a hullám.
A fantom ismét visszasüllyedt a víz alá.
Két perc múlva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arc újra felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.
Azután még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképpen eltűnt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült ujjakkal merült föl egy percre a víz alul.
Timár félőrülten szökött föl térdéről, a rémlátás után bámulva.
Úgy tetszett neki, mintha az maga után hívná!
A rianás két partja közt harsogott az élő hullám.
És ismét hangzott a kísértetiesen harsogó orgonaszó, amit az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők sudarai fölött végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kísértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.
És újra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen, s az istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.
Timár reszketve omol arcra a rengő jégtükör fölött.
Ki jön?
A zúzmaráz ezüsterdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden gallyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zúzt, minden gally kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegből volna; a gallyakat, mint a szomorúfűz ágait, aláhúzta a jégdíszítmény, s ha a szellő végigfuvall a kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.
A vastag dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, ahol Teréza nyugszik. Ez Noéminek mindennapi útja a kis Dódival.
Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik, s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.
Este van. Noémi meggyújtja a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát, és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé, s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik, s nyög, mint egy ember.
— Anyám — szól egyszer a gyermek —, hajtsd ide a fejedet, súgni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.
— Nem érti az azt, Dódikám.
— Óh, megérti bizony. Mindent megért. Hát mondd csak, meg fog Almira halni?
— Bizony meg, kedves kicsikém.
— Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?
— Az Isten.
— Erős az az Isten?
— Mindenkinél erősebb.
— Még apánál is?
— Apának is ő adja az erőt.
— Meg annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.
— Ne félj, én nem engedlek elvinni.
— Hátha megöl mind a kettőnket?
— Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.
— Almira is?
— Az nem.
— Miért nem?
— Mert ő állat.
— Hát az én kis pacsirtám?
— Az sem.
— Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.
— De a mennyország magasabb, mint ahová ő tud repülni.
— Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn maradok az apánál, meg a pacsirtámnál.
— Maradj, szívem, maradj.
— Ugye, ha apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?
— A rossz ember elfutna őelőle.
— De hát mikor jön vissza apa?
— Még a télen.
— Honnan tudod?
— Ő mondta.
— S amit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?
— Nem, fiam, az mind igaz, amit ő mond.
— De hiszen már itt van a tél.
— Ő el is fog jönni nemsokára.
— Óh! csak Almira meg ne halna addig!
A gyermek fölkelt a kis zsámolyról, s odament a nyögő ebhez.
— Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj itt. Csinálok neked majd szép házat a nyáron diófából; amilyet apa csinált minekünk. Minden ételből, amit kapok, meghagyom a felét neked. Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem eresztem be többet azt a rossz embert, aki téged meglőtt. Ha hallom, hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyúl a kezével, elvágom a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.
Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez, s farkával csendesen verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette volna, amit hozzá beszéltek.
Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba mélázott.
Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat kiáltá be ablakán:
“Még egyszer visszajövök, s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az ember, akit te szeretsz!”
Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, akit ő szeret?
Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint aminek látszik? Mit fog felőle mondhatni amaz ijesztő kísértet, aki előkerült a föld túlsó oldaláról? Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, ahogy Noémi mondá: “Jobb szeretném, ha háromlábnyi föld volna közöttük!”