Noémi nem gyönge szívű. Vadonban növekedett, önerejében bízni megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit. Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony kezében veszedelmes a vas!
A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben — a kutya ellen! Van körme, van foga hozzá.
Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre!
Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.
Ahogy a sors akarja!
Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!
— Almira, mért nyögsz oly nagyon?
A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből, s nyakát felnyújtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szűkölt, nyihogott, s körmeivel kaparta a földet; de ami hangot tudott adni, az csak egy rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?
Az állat valakinek közeledtét érzi.
Ki jön?
A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?
Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre közelednek.
Ki jön?
Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni akar, de nem bír; Noémi felszökik a lócáról, jobbjával mellkendője alá nyúl, s a kés markolatát kezébe szorítja.
Ki jön?
Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.
Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már megismeri mind a három. “Apa!” kiált fel Dódi kacagva. Noémi az éles késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két lábára, és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.
A jövő percben egymás ölében vannak.
Mihály, Noémi, Dódi.
Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik, és meghal.
— Nem hagysz el bennünket többé! — rebegi Noémi.
— Ne hagyj itt bennünket többé! — könyörög a kis Dódi.
Mihály odaszorítja mindkettőt szívéhez, s könnyei csorognak a szeretett arcokra.
— Soha — soha — soha!…
A hulla
A késő márciusi napok vetették végit ez évben a szigorú télnek. Egy meleg, esős déli szél felporhanyította a Balaton jegét, s azután egy erős északi szél felszaggatta azt, és áttorlasztotta a somogyi partokra.
Az olvadó jég között a halászok egy hullát találtak.
Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arcvonásokat nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb biztossággal lehetett következtetni kilétére.
Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes balatoni halászat óta, melyen a fogaskirályt is kifogták, oly rögtön eltűnt, s akinek visszatértére oly régen vártak már odahaza.
A hullán megismerhetők az eltűnt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse: inggombjai s a névelőbetűk az ingbe hímezve. Ismétlőórája ott van mellénye zsebében; azon egész neve van zománccal beégetve. De ami legjobban bizonyít azonossága felől, tárcája is ott van belső zsebében; a tárcában százas és ezeres bankjegyek, ahogy egy csomóban voltak, még jól felismerhető rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös hímzés: hit, remény, szeretet, Timéa saját kézmunkája.
Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem azokról már lemosott minden írást a víz. Hiszen négy hónap óta volt a vizek alatt.
Egyidejűleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczy úr kétcsövű fegyverét is, ami hálójukba beléakadt. S ez azután tökéletesen kimagyarázta az egész esetet.
Az öreg Galambos jól emlékezett már most mindenre.
Őneki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és farkasok előjönnek a berekből a lékre, akkor ő a puskával kimegy, és meglő közülök egynehányat.
Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arcába vert, nem vette észre a rianást, s szerencsétlenül belebukott.
Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy ő hallotta is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymás után.
Hogy ilyen véletlenül kellett elveszni olyan derék, nevezetes embernek!
Timéa, amint az első hírt vette ez esetről, azonnal leutazott személyesen Siófokra, s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál.
Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig bírták magához téríteni. Azért mégis helytállt. Jelen volt, mikor a roncsolt maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott jegygyűrűje felől, hanem azt nem tudták neki előadni. Ujjai hiányzottak a tetemnek.
Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a felekezettől kitelő egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete posztóval bevont s a címerekkel ékesített templomban. A pápai főtanoda énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonnyal bevont koporsóra ezüstszegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót városi szenátorok és megyei táblabírák emelték a gyászszekérig. Felül rá volt téve a nemesi kard és babérkoszorú, a magyar Szent István-rend, az olasz Szent Móric-rend s a brazíliai Annunziata-rend jelkeresztjei. A szemfödél ezüstbojtjait az alispánok vitték, a címeres fáklyákat a gyászszekér két oldalán előkelő uraságok, a koporsó előtt vonult az összes iskolai fiatalság, a papok és teológusok, a céhek zászlóikkal, a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa dübörgésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arcával, kisírt szemeivel, az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még őfelsége is küldött egy megbízottat, ki a nevezetes halott utolsó kíséretében részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang és minden embercsoport azt zúgta felőle, hogy most egy olyan nagy embert temetnek el ebben a városban, amilyen nem fog itten születni tán soha több: jóltevője a népnek, dicsője nemzetének, hű férje nejének, alapítója sok nagy intézetnek.
Az “arany ember” száll alá a földbe.
Végig a városon a távol temetőig gyalog kíséri őt ki asszony, férfi, gyermek.
Athalie is ott van a kíséretben.
Mikor a koporsót a nyitott kriptaajtón leviszik, a legközelebbi jó barátok, rokonok, tisztelők oda is lemennek a megsiratott férfi után.
Ott van Kacsuka úr is, az őrnagy.
A szűk lépcsőn olyan közel szorul össze Timéával és — Athalie-val.
Mikor a kísérők visszatérnek a sírboltlépcsőn, Athalie leveti magát a koporsót rejtő fülke elé, és azt kívánja, hogy temessék el most már őtet is.