Lerajzolá azután előtte Timéa szenvedéseit s a bánatot, mik e szenvedésekért az ő osztályrészeül jutottak. Úgy szólt Noémi előtt Timéáról, mint egy szentről. És mikor elmondta előtte igaz őszinteséggel azt az esteli jelenetet, amelyen ő Timéára a házi rejtekből rálesett, hogy védte férjét a nő a rágalom ellen, hogy védte kedvese ellen, hogy védte saját szíve ellen: ah! akkor Noémi úgy zokogott, úgy siratta Timéát…
És azután elmondta neki Mihály, miket kellett szenvednie önmagának e szörnyű helyzetben, melytől nem tudott szabadulni, leláncolva egy helyen világi állása, vagyona, Timéa hűsége által; vonzatva máshova szerelme, boldogsága, lelke ábrándjai által, ah, akkor úgy vigasztalta őt Noémi szelíd csókjaival.
És végül mikor elbeszélte előtte azt a rettenetes éjszakát, melyen a kalandor megjelent puszta kastélyában, egész odáig, ahol a kétségbeesés a sír partjára vitte, amidőn már lenézett a hullámba, s amidőn a víztükörből egyszerre saját képe helyett üldözője halott arca tekintett rá szemközt, s az istenkéz egyszerre összecsukta előtte a nagy jégsír nyílását, ah, akkor Noémi oly erőszakkal ölelte őt keblére, mintha vissza akarná őt tartani, hogy a sírba bele ne essék…
— Tudod már most, hogy mit hagytam ott a világban, s mit találtam itt? Megbocsáthatsz-e nekem azért, amit szenvedtél miattam, amit vétettem ellened?
Noémi csókjai, könnyei feleltek.
Az elbeszélés sokáig tartott, a rövid nyári éj el is múlt azalatt, egészen megvirradt, midőn Mihály elvégzé élte történetének meggyónását.
Feloldoztatott!
— Ezzel kifizettem minden adósságomat! — monda Mihály. — Timéa megkapta birtokomat, s megkapta szabadságát. A kalandor az én öltönyeimet viselte, tárcám is nála volt; azt helyettem fogják eltemetni, s Timéa özvegy lesz. Tehozzád pedig elhoztam a lelkemet, s te elfogadtad azt. Most már ki van egyenlítve minden.
Noémi karját Mihály karjába öltve, bevitte őt a szobába, s odavezette az alvó gyermekhez.
A gyermek felébredt a csókokra, felnyitá a szemeit, s amint azt látta, hogy reggel van, első dolga az volt, hogy térdre állt, s kezeit összetéve elkezdé reggeli imáját:
“Isten, áldd meg jó apát, jó anyát!”
…Minden ki van már fizetve, Mihály!…
Egyik angyal a sírod fölött, másik angyal az ágyad fölött imádkozik, hogy boldog légy…
Noémi felöltöztette a kis Dódit, s aztán hosszasan mélázva tekinte Mihályra. Idő kell ahhoz, amíg azt fel bírja fogni, amiket tőle hallott.
Pedig a nőknek olyan gyors elméjük van.
Egyszer azt mondá Noémi — férjének:
— Mihály! te eggyel mégis adós maradtál a világban.
— Mivel? És kinek?
— Timéának maradtál adósa azzal a titokkal, amit az a másik nő fedezett föl előtted.
— Minő titokkal?
— Azzal, hogy az ő szobájába egy rejtekajtó nyílik. Ezt tudatnod kellett volna vele. Hisz azon a rejteken akárki bejuthat hozzá — mikor alszik, mikor egyedül van.
— De hisz azt a rejteket nem ismeri senki Athalie-n kívül.
— Hát nem elég az?
— Mire gondolsz?
— Mihály! Te nem ismersz minket. Te nem tudod, hogy ki az az Athalie; de én tudom. Most megsirattam Timéát, mert szenved; mert téged nem szeret; mert te az enyim vagy; de ha azt érezné irántad, amit ama másik férfi iránt, s ha te engem megvetnél őmiatta, mint az a férfi azt a másik leányt: óh! akkor az Isten őrizzen attól a gondolattól, hogy valaha alva lássam őt magam előtt.
— Noémi, te engem megrettentesz.
— Ilyenek vagyunk. Hát te ezt nem tudtad? Siess tudósítani Timéát erről a titokról. Én azt akarom, hogy Timéa boldog legyen.
Mihály megcsókolta Noémi homlokát.
— Kedves jó gyermek te! Én nem írhatok Timéának, hisz írásom megismerné, s akkor ő nem lehet az én özvegyem, s én nem lehetek a te feltámadott halottad, a te paradicsomod üdvözültje.
— Megírom neki én.
— Nem! Nem! Nem! A te írásod nem megy őhozzá. Arannyal, gyémánttal elárasztottam őt; de tetőled egy betűt sem szabad neki kapni. Azok már az én drágaságaim. Timéától nem hoztam el Noéminek semmit. Noémitől sem adok Timéának semmit. Te nem szólíthatod meg ezt az asszonyt.
— Jól van — szólt Noémi mosolyogva. — Tudok én még egy harmadik embert, aki írhat Timéának. Megírja a levelet Dódi.
Timárt elővette a nevetés erre a szóra.
Annyi tréfa, annyi gyönyör, annyi gyermekes bohóság, annyi fennkölt dicsekedés, annyi komoly, méla gondolat volt ebben a szóban: írja meg a kis Dódi Timéának, hogy őrizze magát a veszélytől!
A kis Dódi… Timéának!
Timár nevet; a könnyei csorognak.
S Noémi komolyan vette a dolgot. Ő maga eléje írta Dódinak a lemásolandó levelet, s a komoly sorokat szépen leírta a gyermek a vonalazott papírra, egy hibát nem ejtett benne. A tartalmát nem is értette még.
Noémi szép sötét violaszín tintát adott neki a levélíráshoz: fekete mályvalevélből volt az főzve, s a levelet lepecsételte fehér szűzviasszal, s minthogy címeres pecsétnyomó nincsen a háznál, sem pénz, amivel a viaszt lenyomtassák, Dódi fogott egy szép aranyzöld bogárkát, azt ragasztá oda a viasz közepébe: ez volt a címer.
A levelet rábízták a gyümölcsárusra, hogy tegye postára.
A kis Dódi levele elment Timéához.
Te ügyetlen!…
Timéának még egy másik naptári neve is volt: Zsuzsánna. Az elsőt anyjától kapta, ki görög nő volt, a másodikat a keresztségben nyerte. Ezt használta hivatalos okmányokon mint névaláírást, s ezt tartotta fel mint neve napját.
Vidéki városainkban a névnapokat meg szokták ünnepelni. Rokonok, ismerősök hívatlanul, sőt kötelességszerűen sereglenek a megtisztelt névünneplő házához, ahol kész vendégség vár mindenkire. Nehány előkelőbb ház azonban azt a szokást hozta be, hogy a megünnepelt családi névnapok estélyeire nyomtatott meghívókat küldözött szét. Ez már egy kis arisztokrácia; mert ezáltal ki volt mondva az, hogy akik meghívót nem kaptak, azok a jókívánságaikat tartsák meg maguknak.
Zsuzsánna napja kétszer is esik egy esztendőben; Timéa a télit tartotta fel, mert akkor férje is otthon volt. A meghívók előtte egy héttel szétküldettek.
A másik nevének a napjára senki sem tartott számot. “Timéa” benne sincs a komáromi naptárban, sem a Trattner-Károlyi nemzeti kalendáriumában, egyéb naptár pedig abban az időben még nem termett ezen a vidéken. Nagyon utána kellett annak járni, aki meg akarta tudni, micsoda napjára esik az évnek “Timéa”.
A szép május hóban esett az. Mikor már Mihály úr régen távol volt.
És Timéa azért mégis minden májusban kapott egy szép virágbokrétát csupa fehér rózsákból Szent Timéa napján. Ki küldte azt, nem volt mondva. A postán érkezett, katulyába pakolva.
A Zsuzsánna-napi estélyekre, míg Timár “élt”, Kacsuka úr is rendesen kapott meghívót, amit ő azután rendesen a kapusnál átadott névjegyével szokott viszonozni. Az estélyre nem ment soha.
Ebben az évben a Zsuzsánna-napi estély is elmaradt. A hű Zsuzsánna gyászolt.
Hanem azon a szép májusi nap reggelén, amelyen Timéa fehér rózsái meg szoktak érkezni, a Levetinczyek talpig gyászba öltözött inasa egy levélkét hozott Kacsuka úrnak, melyet az őrnagy felbontva, a szokott fényes papírra nyomtatott meghívót találta benne; de nagy bámulatára nem Levetinczy Zsuzsánna, hanem Levetinczy Timéa volt a meghívóra felülírva, s a névnapi meghívás a mai napi estélyre szólt.