Kacsuka úr nem értette ezt a dolgot. Micsoda ötlet ez Timéától? Az egész komáromi világot felháborítani azzal, hogy a jó kálvinista Zsuzsánna helyett a régi görög Timéát ünnepli meg ez idén, de még sokkal inkább azzal, hogy az ünnepély reggelén hívja meg magához aznap estére az egész társaságot. Hisz ez minden civilizált fogalommal diametraliter ellenkezik.
Kacsuka úr úgy vélekedett, hogy ezúttal erre a meghívásra el kell menni.
Este úgy intézte a dolgot, hogy ne legyen a legelső vendégek között, fél kilencre volt híva, fél tízig várt; akkor ment oda.
Mikor az előszobában az inasnak átadta a kardját és köpenyét, azt kérdezte tőle, hogy vannak-e már itt sokan? Az inas azt felelte rá, hogy senki sincs.
Az őrnagy megdöbbent. A többi meghívott vendégek bizonyosan megnehezteltek, összebeszéltek, hogy senki se jöjjön el.
Ezt az aggodalmát még jobban megerősítette az, hogy mikor az előszobából a terembe belépett, a csillárokat mind meggyújtva találta, minden szobát végig ünnepélyesen kivilágítva, mint mikor nagy társaságot várnak.
A szemközt jövő komorna utasítá, hogy úrnője legbelső szobájában van.
— Ki van nála?
— Egyedül van. Athalie kisasszony mamájával mai nap kikocsikázott Fabula úr jószágára, az most nagy halebédet ád.
Most meg már éppen nem értette, hányadán van Kacsuka úr. A névestélyen nemhogy vendégek volnának, de még a háziak is itt hagyták az úrnőt.
De még több talányon is keresztül kellett mennie.
Timéa elfogadó-szobájában várt reá. S ehhez a vidám estélyhez, ehhez a körülvevő pompához Timéa most is feketébe volt öltözve.
Gyászol, és névestélyét üli. Fekete ruha, aranyos csillárok, ezüst kargyertyatartók fénye közepette.
Hanem az úrnő arca ismét nem felelt meg a gyászruhának. Timéa arcán üde mosoly volt és halvány pír. Nyájasan fogadá egyetlen vendégét.
— Ah! ön ugyan soká váratott magára! — szólt kezét nyújtva.
Az őrnagy hódolattal csókolá meg e kezet.
— Én ellenkezőleg attól tartok; hogy első vendég vagyok.
— Ah, dehogy! Mindenki itt van már, akit meghívtam.
— Hol? — kérdé az őrnagy elámulva.
— Itt az étteremben; már mind az asztalnál vannak, csupán önre vártak.
Azzal a bámuló férfi karjába akasztva kezét, odavezette őt az étterem szárnyajtajához, s felnyitá az ajtót előtte.
Most azután igazán nem tudta az őrnagy, hogy mit gondoljon.
Az étterem is ragyogott az asztalon meggyújtott viaszgyertyáktól, mik pompás ezüst ágbogas tartókban égtek, s egy hosszú asztal végig meg volt terítve, tizenegy teríték ugyanannyi rokokó támlás székkel; hanem az asztalnál nem ült senki.
Egy ember sem.
Hanem amint az őrnagy az asztalon végignézett — akkor aztán értett mindent, s mentül jobban megértette a rejtélyt, szemeit annál jobban ellepte a könny.
Kilenc teríték előtt a pompásan feldíszített asztalon egy-egy fehér rózsabokréta állt, üvegharanggal letakarva; a legutolsó még friss, ma szakított virág, a többiek aszú, halavány, száraz rózsacsokrok.
— Íme itt vannak azok mind, akik engem Timéa napján meg szoktak köszönteni, évről évre; ezek az én Timéa-napi vendégeim. Kilencen vannak. Akar ön tizedik lenni közöttük? Akkor mind együtt lesznek, akiket erre a napra meghívtam.
Az őrnagy szótlan boldogsággal szorítá a szép kezet ajkaihoz. Aztán eltakarta kezével szemeit.
— Az én szegény rózsáim!…
Timéa nem tiltotta neki, hogy ismételve megcsókolja kezét: tán többet is engedett volna. De az a gyászfőkötő olyan nagy akadály. Timéa vette azt észre.
— Akarja ön, hogy ezt a gyászfőkötőt felcseréljem mással?
— Attól a naptól kezdjek el élni.
— Mondjuk, hogy majd igazi névnapomon, amit mindenki tud.
— Ah! az végtelen messzeség.
— Ne ijedjen meg. Van nyáron is Zsuzsánna-nap; azt fogjuk megtartani.
— Még az is távol van.
— De nem örökkévalóság már. Nem tanult ön tűrni? Lássa, nekem idő kell rá, hogy hozzá tudjak szokni az örömhöz. Az nem megy egyszerre. Elébb meg kell tanulnom, hogyan kell a boldogságot reményleni. Elébb álmodnom kell róla. Addig is mindennap láthatjuk egymást; elébb csak egy percre, azután kettőre, végül örökké. Ugye, jól lesz így?
Az őrnagy nem mondhatott ellent, olyan szépen kérték.
— No és most vége van a vendégségnek — súgá Timéa. — Ugye, meg van ön elégedve? A többi vendégek már aludni akarnak menni. Térjen ön is haza. De várjon elébb. Utolsó névnapi köszöntőjéből egy szót visszaadok.
Azzal leszakított az üde rózsabokrétából egy félig nyílt virágot, azt alig láttatva, ajkaihoz érinté, s az imádott férfi gomblyukába tűzte. Hanem az elébb odaszorítá ajkaihoz azt a rózsát, azt az egy szót, s hogy rím legyen belőle, ő is megcsókolta azt…
Mikor az őrnagy eltávozott, s visszatekintett az utcáról a Levetinczy-ház ablakaira, már akkor azok mind sötétek voltak. Ő volt az utolsó vendég…
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Timéa tanulta lassan azt a nagy tudományt, hozzászokni a boldogság reményéhez.
Jó tanítója volt. E naptól fogva Kacsuka úr mindennapos volt a háznál; de biz az őrnagy nemigen tartotta meg a rendeletet az először egy perc, azután két perc számtani haladásáról.
A menyegző napja augusztus havi Zsuzsánna-napra volt kitűzve.
Athalie is úgy látszott, hogy megnyugodott már sorsában; elfogadta Fabula uram jegygyűrűjét. Hát biz az nem első eset, hogy derék özvegyemberek szép fiatal leányt kapnak feleségül. Sőt inkább az ilyenről már be van bizonyítva, hogy jó “asszonytartó” ember, s inkább nőül lehet hozzá menni, mint holmi incifinci ifjú gavallérhoz, aki még nem tette le a rigorosumot.
Áldás legyen a frigyükön!
Timéa föltette magában, hogy Athalie-nak nászhozományul azt az összeget fogja adni, amit Mihály kínált neki, s amit az akkor visszautasított.
Zófi asszony nagyon meg volt elégedve az életpályáknak ilyetén találkozásával. “Ki-ki párjával.” Azt hitte, hogy ez az ő munkája volt. Igyekezett is a kötelékeket majd szorítani, majd tágítani ott, ahol kellett.
Timéa előtt magasztalta az őrnagyot, Athalie előtt pedig leszólta.
Mikor Athalie elfogadta Fabula János uram jegygyűrűjét, az ugyan csak olyan ujjra való abroncs volt, mint minden más karikagyűrű, de Zófi asszony azt állította, hogy ő annál szebb jegygyűrűt soha nem látott életében.
Meg is cirógatta Athalie-t szépen.
— Ez bizony elég szép szerencse teneked, kedves leányom. Bizony jobban jártál vele, mint ha az a másik vett volna el, akinek egyebe sincs, mint egy rozsdás kardja meg egy rozsdás cirkalma. Fogadom, hogy most is kontóra hordatja az ételt a vendégfogadóból. Énelőttem bizony még embernek is sokkal különb Fabula uram, mint a másik. Mikor ő azt a szép hosszú bajuszát kipödri, s aztán az ezüstláncos mentéjét felölti! Ugye, hát pödörje ki a bajuszát a major, ha tudja! Ugye, de nincs neki. No én meg nem tudnék csókolni egy ilyen nyúzott pofájú embert, akinek bajusza, szakálla mind le van borotválva. Biz az nem is valami fiatal ember már; tán nem észrevenni, hogy húzza át a haját egyik oldalról a másikra, hogy azt a terjedő holdvilágot ott a feje tetején eltakargassa vele? Aztán micsoda tiszteletben részesül Fabula uram a városban! Minden ember köszön neki az utcán. A papok is megsüvegelik. Vicecurator! Levetinczy úr volt a fűcurator. Úgy állt a rangjuk, mint a főispán meg a vicispán egymás mellett. Levetinczy úr volt a “Nádasdy”, Fabula úr volt a “Kürthy”. Igaz, hogy nem nemesember, de “hatvan személy”, és csak a kisujját mozdítsa, hát megválasztják “kamarásnak”, s te kamarásné asszony fogsz lenni! “Nagyasszony” lesz a neved, mint az enyim.