Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, aminek neve élet.
Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csúfolják a hízelgők, s elhitetik vele, hogy imádják.
Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágrólszakadt, nevetséges váz; egy élettelen kísértet; egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csúffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.
S két év múlva ez a lidérc, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője lesz e háznak! és elfoglalja magának a szíveket; csinál igéző fehér arca varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt!
Minő menyegzői nap volt az!
Hogy találta magát egyedül az ájultából felocsúdó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette.
S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. Minő emlék volt az az út, amit egykori vőlegénye lakáig tett amaz éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utcán!
Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!
És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt megaláztatásnak!
Egyetlen ember volt a világon, aki őt megértette; aki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, aki őt szívének irtózatában kellő értékére becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá, s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!
Óh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!
Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.
Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:
“Ah, te ügyetlen!”
Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival!
Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt!
Athalie tagjai reszketnek a láztól!
Mit csinálnak most ennél a háznál?
A holnapi menyegzőre készülnek.
A budoárban a jegyesek suttognak, a konyhából a viháncoló cselédhang rikoltozása hangzik át annyi hajón keresztül.
De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a suttogást hallja…
És neki is van valami dolga erre az éjre…
A szoba sötét; hanem a holdvilág besüt.
A holdvilág elég fényes arra, hogy egy szelencét felnyisson Athalie, s az abból kiszedegetett mérgek neveit elolvashassa nála.
Kitűnő szerek!
Keleti vegyész csalhatlan arcanumai.
Athalie válogat közöttük.
Egyet nevet magában.
Haha! Milyen mulatság lenne az, ha holnap, mikor a legnagyobb áldomásra emelik a poharakat, a vidám lakmározó sereg ajkán egyszerre csak elfagyna a szó: minden ember zöldnek látná szomszédjai arcát; a vendégek segélyt ordítva ugrálnának fel az asztaloktól, s kezdenének egy olyan pokoli táncot, hogy az ördög maga megveszne nevettében; a szép menyasszony arca hogy válna igazi márvánnyá, s a büszke vőlegény hogy fintorgatna torzképet a halál csontpofájával versenyt!
“Dzinnnn!”
Egy húr pattant le a zongoráról.
Athalie úgy összerezzent, hogy mindent kihullatott a kezéből, s elkezdettek a kezei görcsösen reszketni.
Csak egy húr volt az, te gyáva szív!
Még nem vagy erős?
Ismét beletömte a szelencébe a mérgeket. Csak egyet hagyott kinn. De az nem halálos méreg: az csak álompor.
Ez a gondolat nem töltötte be az ő lelkét. Ez nem elég diadal. Ez nem elég bosszú azért a szóért, hogy “te ügyetlen!” — A tigris nem tépi meg a hullát: annak meleg vér kell.
Valakit meg kell mérgeznie. De az saját maga. Azt a mérget pedig nem árulják a vegyészeknél. Az ő halálos mérge ott van a Szent György lovag sárkánya szemében!
Nesztelenül kioson, hogy a rejteket fölkeresse, melyből Timéa hálószobájába lehet látni.
Azok az édes suttogások, azok az epedő pillantások, azok lesznek az a méreg, amit még szívébe kell szívnia, hogy el legyen készülve.
Az őrnagy búcsúzni készül már: Timéa kezét kezében tartja.
És Timéa arca olyan piros!
Ah! kell-e még gyilkolóbb méreg?
Nem beszélnek szerelemről, de mégsem volna szabad azt hallani másnak.
A vőlegény kérdéseket tesz, mik csak neki vannak megengedve.
— Ön egyedül alszik itt? — kérdi, édes kíváncsisággal lebbentve meg a mennyezetes ágy brokátfüggönyét.
— Mióta özvegy vagyok.
(“És azelőtt is!” — súgja a sárkány mögött Athalie.)
A vőlegény tovább megy a szabadalmas kutatással menyasszonya hálószobájában.
— Hová vezet ez az ajtó itt az ágy mögött?
— Az egy előszobába, hol nővendégeim felső öltönyeiket le szokták vetni. Ezen át jött be ön hozzám, mikor legelőször meglátogatott.
— És az a másik kis ajtó?
— Azt hagyja ön! Az egy kis kabin ajtaja, mosdókészletekkel.
— S abból hova van kijárás?
— Sehova. A vizet egy csapon eresztik le a földszintre, s egy rézcsövön hajtják fel a konyhából.
— Hát az a harmadik ajtó?
— Hiszen jól ismeri ön, ez ruhatárszobámba vezet, s innen a látogatóterembe, a fő bejáráshoz.
— Hát cselédei hol vannak éjjel?
— A nőcselédek a konyha melletti szobában, a férfi cselédek földszint. Két csengettyűszalag van ágyam mellett, egyik a nők, másik a férfiak szobájába szolgál, ha fel akarom őket kelteni.
— Hát itt a mellékszobában senki sem szokott lenni?
— De igen, Athalie néném alszik ott Zófi mamával.
— Zófi asszony is?
— No igen. Ejh, de mindent meg akar ön tudni. Holnap már másképpen lesz rendezve minden.
(“…Holnap!…?”)
— S be szokta ön zárni az ajtajait, mikor aludni megy?
— Sohasem. Ki elől zárnám? Minden cselédem szeret, és hűséges hozzám. Az utcakapu jól be van zárva; idebenn bizton vagyunk.
— És nincsen ebbe a szobába sehonnan másvalami titkos bejárás?
— Haha! ön az én házamat valami rejtélyes velencei kastélynak nézi!
(“…Hát a te házad ez?… Te építtetted?”)
— De hát tegye meg az én kedvemért, hogy ezen az éjszakán zárja be minden ajtaját, mikor aludni megy.
(Mi az? — Kacag az a sárkány ott az angyal lába alatt?)
(“…Hahaha!… Ez sejti, miről fogunk az éjszaka álmodni ennél a háznál!”)
Timéa mosolygott, s megsimogatá vőlegénye komor arcát.
— Jól van. Az ön kedvéért megteszem, hogy az éjjel bezárom minden ajtómat.
(“…Csak zárd be jól! …” — suttogá a sárkány.)
Most egy gyöngéd ölelés következik — s még egy suttogó szó.
— Szoktál-e imádkozni, kedvesem?
— Soha.
— Ah! Miért soha?
— Az az Isten, akiben én hiszek, mindig ébren van…
(“…Hátha ma alszik…?”)
— Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a filozófia. Mienk a szkepszisz, önöké a pietász. Imádkozzék ön ez éjszakán!
— Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, akiket nem tanítanak imádkozni.