— De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elő az éjjel imakönyvét.
— Jó. Önért megtanulok imádkozni.
Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott neki egykor újév napján, a “férjhezmenendő hölgyek imáját”.
— Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.
— Úgy, úgy. Tegye azt: tegye azt!
Timéa végigolvasta az imát fennhangon.
(“…Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat, hazajáró kísértő lélek szállja meg ezt a házat… Ámen!”)
A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt…
Athalie a pokol dühét érezte szívében.
Ez az ember kitalálja a kővel lenyomtatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!
Átok, átok! Még az imakönyvre is!
Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.
A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:
— Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.
Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak éppen.
Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót, s elővilágított vele a sötét folyosón az őrnagynak.
A boldog vőlegénynek nem volt ezúttal szeme más női arc számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja, s eléje világít. Nagylelkű akart lenni, s egy szép ezüsttallért nyomott Athalie markába.
Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.
— Csókolom a kezeit, nagyságos úr!…
— Ah! Az istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a félhomályban.
— Nem tesz semmit, őrnagy úr.
— Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő ajándékomat.
Athalie gúnyos bókolással húzódott hátra, eldugva kezét a kapott tallérral háta mögé.
— Majd holnap visszaadom, őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen megszolgáltam.
Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a megmagyarázhatatlan alpes-nehézség; amit keblén visel, ezzel az egy tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.
Amint kiért az utcára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodot a főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:
— Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.
A cselédszobában nagyon vígan voltak már.
Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit.
Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, aki az őrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetkőzni.
A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.
— “Urak a papok!” — kiálta jókedvében az inas.
— “Hal szamár, hal barát, változik az apátúrság!” — viszonza rá a kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.
— Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! — hencegett a kocsis.
Mint a kívánság, nyílt az ajtó, s jött Athalie kisasszony, kezében egy tálcával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz verődve, mint egy kísértetes harangjáték.
A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estére nagyon fölillik.
“Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!” — rivall a cselédsereg.
Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsost. A tálcán egy porcelánvederkében felhalmozott cukor van, mely túlságos gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos.
Zófi asszony így szereti a teát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több narancshéj látta cukrot.
— Hát te nem tartasz velünk? — kérdi leányától.
— Köszönöm; én már teáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.
Azzal jó éjt kívánt anyjának, s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.
Azok mohón estek neki a puncsnak meg a cukornak, s pompásnak találták az éjt berekesztő nektárt.
Csak Zófi asszony nem találta olyannak.
Amint a legelső kávéskanállal megízlelt belőle, elfintorította az orrát.
“Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott lenni, amit nyűgös gyermekek számára bosszankodó anyák szoktak főzni — mákhéjakból.”
Ilyen szagot érzett rajta.
S úgy megundorodott tőle, hogy nem bírta a poharat többé ajkához közel vinni. Odaadta a kuktának, az még sohasem ivott ilyet, annak jólesett.
Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi fáradságtól, s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.
Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig betakarózva.
Ő is sietett lefeküdni. De annak az egykanálnyi puncsnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.
Mikor lefeküdt, s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, míg szempillái leragadtak, s elaludt.
S amint elaludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lócán hanyatt fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva a fejét egy feldöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsospohár. Csak ő nem itta még ki a magáét.
S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopódzik a háta mögé, s azt súgja fülébe: “Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves mama? kell bele több cukor még? Nesze cukor!” S színültig rakja poharát cukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító bűzt rajta.
“Nem kell, nem kell!” — mondja álmában Zófi asszony; de Athalie odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja magától a puncsos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényről az odakészített vizespoharat, az egész vizet magára öntve.
Erre aztán felébred.
Még ébren is maga előtt véli látni Athalie-t azokkal a fenyegető szép szemeivel.
— Athalie, ébren vagy? — szól nyugtalankodva.
Nem hall választ.
Hallgatózik; nem hallja az alvó lélegzetvételét a másik ágyban.
Fölkel remegve, s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.
Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat. Nincs ott senki.
— Athalie, Athalie, hol vagy? — suttogja félelmesen. S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utcán semmi nesz.