Hol van Athalie?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Athalie ott van a leskelődés rejtekében.
Már hosszú ideje, hogy ott van.
Hogy ez az asszony olyan sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül megtanulni!
Végre beteszi Timéa a könyvet, s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi gyertyatartóját, s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai már szívébe oltották a félelmet.
A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol bejönni?
Nem lát senkit. Pedig éppen a szeme közé néz annak, aki rá leskelődik…
Most a pipereasztalához megy, s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül csavarja, s egy recés főkötővel leszorítja, hogy fel ne bomoljanak.
Egy kis hiúság is van a nőben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek maradjanak, bekeni azokat illatos kenőccsel, s azután könyökig érő szarvasbőr kesztyűket húz fel rájuk.
Akkor levetkőzik, s hálóöltönyét felveszi. De még mielőtt lefeküdnék, ágya mögé lép, ott egy szekrénykét fölnyit, s annak fiókjából elővesz egy kardmarkolatot, ami egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi. Odaszorítja kebléhez. Aztán megcsókolja. Végre odadugja vánkosa alá. Azzal szokott aludni.
Athalie látja ezt mind!
Azután eloltja Timéa a gyertyát, s Athalie nem lát többé semmit.
Csak az óra ütését hallgatja még.
Egy órát üt ez és háromnegyedet.
Van türelme várni.
Kiszámítja, mikor jő a szemekre az előálom; akkor van itt az ideje!… Pedig egy óranegyed most egy örökkévalóság.
Végre üti az óra a kettőt éjfél után…
A Szent György-kép elmozdul helyéből sárkányával együtt (ki soha sincs megölve!). Athalie kilép rejtekéből. Mezítláb jár, nem hallja lépteit a föld sem.
A szobában sötét van, ablaktáblák zárva, függönyök leeresztve.
Lassan, tapogatózva jő előre.
Timéa mély álomlélegzete vezeti el az ágyig.
Tapogatózó keze megtalálja a vánkost, melyen Timéa fekszik.
A vánkos alá nyúl, ott egy hideg tárgy akad kezébe: a kardmarkolat.
Ah! de e hideg vastól pokoli hőség lobog át erein. Öklébe szorítja azt.
Végighúzza az ajkai közt a kardnak az élét. Érzi, hogy ki van az fenve.
Hanem sötét van, az alvót nem látni.
Most oly nesztelenül alszik, hogy lélegzetét sem hallani.
Pedig a csapásnak jól kell kimérve lenni…
Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózik.
Most egyet mozdul az alvó, s álmában felsóhajt:
“Óh! édes Istenem…”
Akkor lecsap a kardvas oda, ahonnan ez a sóhajtás jött.
De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.
Az éles vas a szarvasbőr kesztyűn keresztülvágott, és Timéa kezét megsebesíté.
E vágásra felriadt az alvó, s térdre emelkedett ágyában.
Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek felfogták azt, s a lecsúszó kard csak a homlokát sebzé végig a halántékáig.
Ekkor megkapta Timéa bal kezével a kardvasat.
— Gyilkos! — kiálta, ágyából kiszökve, s amíg az éles kardvas tenyerét metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt.
Érzé, hogy azok egy nő hajfürtei.
Akkor aztán tudta, hogy ki az.
Vannak olyan veszélyes pillanatok, amikben a lélek villámgyorsasággal fut végig a gondolatok láncán.
Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Bosszú, szerelemféltés, amiért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.
Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett kezével ellenfele fejét a földre húzza, s a megmarkolt gyilkos vasat kicsavarja kezéből.
Timéa erős volt, s a gyilkos mindig fél erővel küzd.
Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szőnyege tompította dobogásaik zaját.
Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellékszobában.
“Gyilkos!” — ordítja egy rikácsoló hang kétségbeesetten.
Zófi asszony hangja az.
E kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el.
Áldozatának meleg vérét érzi arcára ömleni.
A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi asszony rikács hangja sikolt végig a csendes utcán.
— Gyilkos! Gyilkos!
Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát: most már ő a megtámadott, most már ő van megrémülve. Amint Timéa kezéből kiszabadul, félretaszítja őt maga elől, s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen behúzza maga után a szentképes rámát.
Timéa még nehány lépést tántorog előre a kezében maradt karddal, aztán ő is kiejti azt kezéből, s ájultan rogy le a szőnyegre.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hangzanak az utcán.
Az őrjárat közelít.
Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri őt, s lekiált rá:
— Siessen ön, Timéát meggyilkolják.
Az őrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erős, nem enged.
— Asszonyom! — kiált fel az őrnagy —, költse ön fel a cselédeket, s nyittassa ki az ajtót.
Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon, bútorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.
Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét eldülöngélve: a kocsis a lócán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűzhelyen, fejével alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.
“Gyilkos van a háznál” — kiálta reszketéstől didergő hangon Zófi asszony az alvók közé. Csak egy félemlítő álomhorkolás felelt szavaira.
Felráncigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok visszaestek a helyeikre megint, s nem ébredtek föl.
Az utcaajtón pedig hangzott az erőszakos dörömbözés.
A házmester sem volt felkölthető.
De zsebében volt a kapukulcs.
Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét, s elvette tőle a kulcsot, s elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsőn, a sötét kaputornácon keresztül, hogy az utcaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó gondolattal szeme előtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve: és ha ráismerne a gyilkosra: “Óh, ki lehet az?”
Végre rátalált az utcaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót.
Künn világosság volt, őrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal. Megérkezett a városkapitány is, s a legközelebb lakó katonaorvos, ki-ki félig öltözötten, hirtelen felkapkodott ruhákban, fokossal, meztelen karddal kezében.
Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az előszobából egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről. Nekifeszíté a vállát, s kiszakította azt a zárából.
Timéa ott feküdt előtte a földön, vérétől ellepve, eszméletlenül.