Az őrnagy felvette őt karjaira, s ágyára fekteté.
A tábori orvos megvizsgálta a sebeket, s azt mondá, hogy egy sem életveszélyes; a nő csak el van ájulva.
Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult, felébredt az őrnagyban a bosszúvágy. De hát hol van a gyilkos?
“Különös ez! — monda a városkapitány. — Itt minden ajtó belülről zárva volt; hol jöhetett be ide valaki, s hol mehetett ki innen?”
Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának saját őrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever véresen a földön.
Ekkor a városi orvos is megérkezett.
“Lássuk a házi cselédséget!”
Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak.
Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem tetteti az álmot; mind mákonyitallal vannak elkábítva.
Ki van még ennél a háznál? Ki tette ezt?
— Hol van Athalie? — kérdi az őrnagy Zófi asszonytól.
Az anya rábámul némán, és nem tud felelni.
Hisz ezt ő sem tudja.
A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezető ajtót, s belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy Athalie ágya üres.
Athalie ott fekszik az ágyán — és alszik.
Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig begombolva, haja hímzett hálófőkötőbe szorítva, s szép “fehér” kezei, miket csuklóig takar az ingujjak fodra, kirakva a takaróra.
Arca, kezei tiszták — és ő alszik.
Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a falnak, mikor Athalie-t meglátja.
“Ez is mélyen alszik”, mondja a városi orvos. “Ennek is mákonyt adtak!”
A tábori orvos is odalép, az is megtapintja Athalie üterét.
Nyugodtan ver az.
“Mélyen alszik!”
Egy vonás nem mozdul arcán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.
Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával.
Csak egy embert nem. Azt a férfit, akinek a kedvesét meg akarta ölni.
“De valóban alszik-e?” — kérdi az őrnagy.
“Tapintsa ön meg a kezét — szól az orvos —, egészen hideg az és nyugodt.”
Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.
“De nézze ön, orvos úr — szól az őrnagy —, ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt — friss vér van…”
Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai, s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.
Akkor felkacag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve egészen; kiszáll ágyából, és végignéz démoni daccal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem bírja el e tekintetet, ájultan esik le lábairól.
Az utolsó tőrdöfés
Komárom megye levéltárában egyike a legérdekesebb bűnvádi pereknek az, melynek hősnője Brazovics Athalja.
Ez a nő mesterileg védte magát.
Mindent tagadott, mindent meg tudott cáfolni, s mikor utolérni vélték, olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem bírtak kiigazodni belőle.
Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag nászhozományáról gondoskodik.
Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kívül. Egy véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a tűzhelyen valami öltöny hamva, amit elégettek volna.
Ki altatta el a cselédeket álomporral?, az sem volt kideríthető. Aznap este a cselédség mindenfélét összeevett-ivott, a sok festett cukornemű között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, ami altató. A cselédszobában a gyanús puncsból egy csepp sem volt található; még a poharak is ki voltak öblítve, amikből a cselédek ittak, mikor az őrök rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. Athalie azt állítá, hogy ő maga is ízlelt azon este valami gyanús szert, s attól aludt olyan mélyen, hogy sem Zófi asszony sikoltozásaira, sem a későbbi lármára nem ébredt fel; csupán arra, mikor az őrnagy megszorította a kezét.
Az egyetlen élő lény, ki látta az ágyát félórával előbb üresen, az anyja volt, az nem tanúskodhatott ellene.
Ami legerősebb védelme volt, az, hogy Timéának minden ajtaját zárva találták, s őt magát eszméletlenül. Hogy juthatott be ebbe a szobába, s hogy juthatott ki ebből a szobából a gyilkos?
Ha mégis megtörtént a merénylet, miért keresik annak a rejtélyét éppen őnála, miért nem a többi háziakon?
Az őrnagy volt késő éjszakáig Timéánál.
Nem lopózhatott-e valaki a szobába akkor, mikor ő eltávozott?
Hiszen azt sem tudja még senki bizonyosan, hogy férfi volt-e az orgyilkos, vagy nő.
Aki bizonyosan tudja azt; Timéa, nem árulja el senkinek.
Állhatatosan megmarad annál a nyilatkozatánál, hogy nem emlékezik semmire, ami vele történt. Oly nagy volt a borzalma, hogy elfelejtett mindent, mint egy álmot.
Ő nem jő Athalie-t vádolni.
Még nem is szembesítették vele.
Timéa még mindig fekszik sebei miatt, és nehezen gyógyul.
A lelki rázkódás még súlyosabban gyötri, mint a kapott sebek.
Retteg Athalie sorsa miatt.
E rémeset óta sohasem hagyják egyedül; egy orvos, egy ápolónő mindig ott van szobájában felváltva; nappal az őrnagy is ott időz mellette, s gyakran az alispán is meglátogatja, hogy beszéd közben kérdezősködjék tőle; de Timéa, amint észreveszi, hogy Athalie-ra tér át a beszéd, elhallgat, és többet egy szót sem lehet belőle kivenni.
Egyszer az orvos azt tanácsolja, hogy valami felderítő olvasmányról kellene gondoskodni Timéa számára.
Timéa már akkor elhagyta az ágyat, s karszékben ülve fogadja látogatóit.
Kacsuka úr azt indítványozta, hogy “olvassuk fel a névnapi köszöntőket, amik amaz emlékezetes napon érkeztek”.
Ez legjobb is lesz; e keresztgyermekek ártatlan, naiv jókívánatai, egy a haláltól csoda módon megmenekültnek. Hogy mégis van, aki azokat a gyermeki jókívánatokat meghallgatja!
Timéa kezei még mindig be vannak kötve; Kacsuka úrnak kell a levelkéket felbontogatni: ő olvassa fel azokat Timéa előtt. Az alispán is jelen van.
A beteg arca felderül az olvasmányon. Olyan jólesik az most neki!
— Minő furcsa pecsét ez! — szól egyszer az őrnagy, mikor egy levél akad kezébe, melynek címere egy aranyos bogár.
— Az ám — mond Timéa —, nekem is feltűnt az.
Az őrnagy felbontja, s amint az első sort olvassa:
“Asszonyom, önnek a szobájában van egy Szent György-kép a falon”, elhal ajkán a szó, szemei vadul kimerednek, amint tovább olvas, most már csak magának; ajkai elkékülnek, homlokán veríték tör ki; egyszerre eldobja a levelet magától, s mint egy őrült, rohan a Szent György-képnek, betöri azt az öklével, s aztán megragadva két kézzel, kiszakítja azt a falból, nehéz rámájával együtt.
Ott sötétlik a rejtek.
Az őrnagy berohan a sötétbe, s perc múlva megjelen, kezében tartva a gyilkosság tanújeleit, Athalie véres öltönyeit.
Timéa iszonyodva takarja el arcát karjai közé.
Az alispán felveszi az eldobott levelet, s ráteszi kezét a tanújelekre.
Az a rejtek még mást is előád: a mérgekkel tölt szelencét s Athalie naplóját, a szörnyű önvallomásokat, mik lelke örvényeibe levilágítanak, mint a villó-puhányok a tenger korallerdejei közé. Minő szörnyek laknak ott!…