És Timéa elfelejti, hogy kezei össze vannak vagdalva; könyörögve kulcsolja össze ujjait, úgy kéri az urakat, az orvost, az alispánt és vőlegényét, hogy ne szóljanak erről senkinek, tartsák ezt titokban…
Az lehetetlen.
Bíró kezében vannak a tanújelek, s Athalie-nak nincs többé kegyelem, csak az Istennél.
És Timéának is be kell tölteni a törvény parancsolatát, hogy amint lábain állni bír, megjelenjék a törvényszék előtt személyesen, s Athalie-val szembesíttesse magát.
Óh! ez kegyetlen kényszerítés reá nézve!
Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint amit eddig, hogy nem emlékezik semmire, ami a gyilkos merénylet alatt történt.
Most már azután siettetnie kell az összekelést az őrnaggyal; a törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg.
Amint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a háznál, minden énekszó, pompa, vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a pap meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a háziorvos. Más még nem is látogatja Timéát.
Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegyeházáig kocsin elmehet, most már férje kíséretében hívatik fel a törvényszékhez, hogy Athalie-val szembesíttessék.
Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer.
Óh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével óhajt a szívébe szúrni még egyszer!
Athalie egész gyászban jelent meg a törvényszék előtt; arca halovány, de szemeiben dacoló tűz lobog. Gúnyosan nézi végig bíráinak arcait.
De akkor mégis összerezzen, mikor az elnök azt mondja:
— Hívják be Kacsuka Imréné asszonyságot!
Kacsuka Imréné asszony! Tehát mégis az ő neje már!
Hanem aztán rejthetlen elégültség árulja el magát vonásain, mikor belép Timéa, és Athalie látja ezt az arcot, szoborfehéren, mint valaha, és e fehér homlokon a halántékig egy piros vonalat, a gyilkos vágás sebhelyét. Ez az ő emléke.
És akkor is gyönyörtől dagad büszke, szép keble, mikor az elnök felszólítja Timéát, hogy esküdjék meg az élő Istenre, hogy a bírák kérdéseire igazat fog mondani, s amit eddig mondott, igazak voltak: s midőn ekkor Timéa lehúzza kesztyűjét, s égre emeli kezét, melyet egy szörnyű vágás összeforrt hege éktelenít. Ez is Athalie menyegzői ajándéka.
És Timéa ezzel a reszkető, sebzett kézzel esküszik az élő Istenre, hogy elfelejtett mindent, nem emlékezik arra sem, hogy férfi volt-e vagy nő, akivel küzdött.
“Nyomorult!” suttogja fogait összeszorítva Athalie. (Hiszen test testhez érve küzdöttek egymással.) “Te vádolni sem mersz azzal, amit én meg mertem tenni!”
— Erről nem kérdezősködtünk most! — szól az elnök. — Csupán azokat a kérdéseket intézzük önhöz: vajon ez a gyermekkéz által írott levél, ezzel a rovaros pecséttel, valóban postán érkezett-e önhöz a merénylet napján? Nem volt-e felbontva addig? Nem volt-e senkinek tudomása ennek tartalmáról?
Timéa mindenik kérdésre nyugodtan feleclass="underline" igent vagy nemet.
Akkor az elnök Athalie-hoz fordul.
— S mármost hallgassa meg, Brazovics Athalie kisasszony, mi van ebben a levélben írva.
Asszonyom. Önnek a szobájában van egy Szent György-kép a falon. Ez a kép egy rejteküreget takar el, melybe az edényes szekrényből van bejárás. Falaztassa ön be azt az üreget, s vigyázzon kedves életére, amit az Isten tegyen hosszúvá és boldoggá! Dódi.
S azzal egy szőnyeget emel fel az asztalról az elnök; az alatt vannak Athalie vádolói: a véres hálóöltöny, a méregszelence, a napló.
Athalie felsikolt erre, mint egy halálra sebzett keselyű, s két kezével eltakarja arcát.
És amidőn kezeit leveszi arcáról, ez arc nem halavány többé, hanem tűzpiros.
Nyakán egy széles fekete szalag van csokorra kötve, ezt a csokrot letépi két kezével, s a földre dobja: mintha a hóhér számára akarná már lemezteleníteni szép fehér nyakát, vagy talán azért, hogy szabadabban mondhassa el azt, ami most szívéből kitör.
— Igen! Úgy van! Én voltam az, aki meg akartalak ölni! S bánom csak azt, hogy mért nem találtalak jobban! Te voltál életemnek átka — te fehér arcú kísértet! Miattad lettem nyomorult, elkárhozott. Meg akartalak ölni! Tartoztam vele a sorsnak. Nem volna nyugtom a másvilágon, ha ezt meg nem kísérlettem volna. Nézd, ott van méreg elég, hogy akár egész nászseregedet megölhettem volna vele. De énnekem a véred kellett. Nem haltál meg, de én szomjamat kielégítettem, s mármost meghalok én! De még mielőtt a pallos lecsapna a fejemre, adok a szívednek egy tőrdöfést, ami soha meg nem gyógyul; aminek a sebe kínozni fog a legboldogabb ölelés közben is! Most én esküszöm! Ide hallgass, Isten! Szentek, angyalok, ördögök, akik vagytok az égben és a pokolban! Úgy legyetek irgalommal hozzám, ahogy igaz az, amit mondok.
Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék, s két kezét úgy rázta feje fölött, tanúnak híva az égieket és a föld alattiakat:
— Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Timár Mihály. Másnap, ahogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megírta, akkor Levetinczy Timár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Timár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, amilyen igaz, hogy Timár most is él! s akit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Timár ruháit ellopta!… Mármost élj ezzel a döféssel a szívedben tovább!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A márianostrai nő
Athalie-t a törvényszék halálra ítélte hétszeres mérgezési kísérlet s kiszámított orgyilkos merénylet miatt. A király kegyelme élethosszú fogságra változtatta e büntetést.
Athalie még most is él.
Csak negyven év múlt el azóta, s ő most hatvanhét éves lehet.
Még most sem tört meg a lelke.
Keményszívű, hallgatag, bűnbánatlan.
Mikor a többi nőfoglyok a templomba mennek vasárnaponkint, ezt a nőt azalatt magánbörtönbe zárják, mert képes a többiek ájtatosságát megzavarni.
Midőn eleinte kényszerítették a templombajárásra, belekiáltott a pap ájtatos szónoklata közepébe: “hazudsz!”, s odaköpött az oltár elé.
Többször volt ez idő alatt nagy kegyelemosztás. Országos öröm napján százával bocsátá szabadon az uralkodói kegyelem a börtönök lakóit. De ezt az egyet sohasem ajánlották a felügyelők a szabadon bocsáttatásra.
Akik megtérésre inték, hogy kegyelmet nyerjenek, azoknak megmondta:
“Engem úgy bocsássanak el innen, hogy amint én kiszabadulok, megölöm azt az asszonyt!”
Még most is ezt mondja…
Pedig az az asszony régen porrá lett már, miután sok évig szenvedett az utolsó tőrdöfés miatt szegény beteg szívével.
Nem tudott igazán boldog lenni soha ettől a szótóclass="underline" “Timár most is él!” Mint hideg kísértet állt ez mindig örömei mögött. Meg volt vele mérgezve örökre a hitvesi csók. S mikor halálát közelegni érzé, leviteté magát Levetincre, nehogy ha meghal, ama sírboltba temessék, ahol ki tudja, ki porladozik Timár címere alatt. Ott keresett ki magának egy csendes fűzfás partot a Duna mellett, azon a tájon, ahol atyját elveszté, ahol Ali Csorbadzsi a Duna fenekén nyugszik; olyan közel a “senki szigetéhez”, mintha vonzotta volna őt oda valami titkos sejtés… Az ő sírköve s a sziget téveteg sziklája láthatják egymást szemközt.