És a kincseken, miket Timár neki hagyott, nem volt áldás. Egyetlen fia volt Timéának második férjétől, az nagy tékozló lett; a roppant birtok épp olyan mesésen elpusztult a keze alatt, mint ahogy előtámadt. Timéa unokája már abból a kegyadományból él, amit Timár alapítványul hagyott elszegényült rokonok számára. Ez az egy maradt meg utána.
A komáromi palota helyén is más épület van már; a Levetinczy-sírbolt helyén erődítményeket hánytak fel. Semmi nyoma a hajdani fénynek, gazdagságnak.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Hát a “senki szigetén” mit csinálnak most?!
A “senki”
Negyven év múlt el azóta, hogy Timár eltűnt Komáromból. Ábécetanuló gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére kirukkoltattak bennünket, akiről később azt beszélték, hogy talán nem is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalie-nak a fenyegető szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.
A csodaszép úrhölgy arca is előttem van még, akit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Ő a szószékhez közeli padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelíd.
Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a társalkodónője; minő nagy esemény volt az!
Láttam azt is, mikor halálra ítélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta fekete szalagokkal. Ő háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piacon végig szidták, s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé, s nem ügyelt semmire.
A nép törte magát a kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek megnézni a véres színjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a becsukott ablakon át néztem utána félve. Hah! ha rám találna nézni!
Egy óra múlva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt megelégedve, hogy a szép elítélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig vitték, ott tudatták vele a kegyelmet.
Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetésekor a pópa odatartá ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent jelvénybe, úgyhogy a mi urunk, megváltónk orcáján kétfelől ott maradtak a foga helyei.
S még azután sokáig láttam azt a másik szép, halavány úrhölgyet vasárnaponkint a templomban; most már vörös vonallal a homlokán, és évről évre szomorúbb, halaványabb arccal.
Beszéltek róla sok mindenféle mondát; a gyermekek meghallják az ilyet otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak.
Azután — elmosták az idők az egész történet emlékét.
A múlt években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és rovargyűjtői nevezetesség volt nemcsak hazánkban, de az egész tudós világban, beszélt előttem azokról a kivételes földterületekről, amik a magyar és török birodalmak között találhatók meg, s minthogy egyik félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és emiatt valóságos Kaliforniái a szenvedélyes természetbúvárnak, ki ott a legritkább flórát és faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e helyeket látogatni, s heteket tölt ott szenvedélyes búvárlatai közt.
Egy ősszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is műkedvelő vagyok e szakban. Üres időm volt, elkísértem az öreg tudóst az Al-Dunára.
Ő vezetett el a senki szigetére.
Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az nagy részben vadon volt, s benne minden kezdetleges.
Most már, leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve tartja, azon helyen egy valódi mintagazdaság van.
Maga a sziget cölöpös töltéssel körülvéve, most egészen meg van védve az árvizektől s amellett vízcsatornákkal átszelve, miket lóerővel hajtott gép lát el öntöző vízzel.
Ha egy igazi kertész meglátja ezt a helyet, alig tud megválni tőle: Gyümölcsfáin, dísznövényein, haszonhajtó terményein paradicsomi áldás látszik. Minden kis darab föld hasznot hajt vagy gyönyört ád. A muskotály dohány, amit itt termesztenek, a legzamatosabb, s a hozzáértő kezelés mellett elsőrendű árucikk. A sziget méhese messziről olyannak látszik, mint egy kis város, mely liliputi lakók számára épült, mindenféle alakú kunyhóival, emeletes házaival. Egy elrekesztett pagonyban a nemes háziszárnyasok legritkább fajai vannak együtt; irigység tárgyai a tyúkbarátra nézve: azok a pompás houdamok, fejeiket elborító tollbokrétáikkal, a hófehér kokinkínaiak, az ördögi szép fekete crève coeurök kettős tarajaikkal, a bagolyszínű prince Albertek, s falkái az ezüstszín pulykáknak, az aranyos és fehér pávák, s a mesterséges tóban egymást kerülgető tarka kácsák, ludak, hattyúk válogatott ritka példányai. A buja mezőkön szarv nélküli tehenek, angórakecskék, hosszú fényes fekete szőrű lámák.
Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, aki ismeri a fényűzést.
Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha.
Pénz nem jön erre a szigetre.
Akiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak nekik cserébe: gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat.
Az én tudós barátom kertészeti újdonságok magvait, új házi madarak tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarokat és szárított növények példányait nyerte, amiket ő azután ismét külföldi múzeumoknak és természettani gyűjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is.
Ami legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót hallani, ami a végvidéken bizony már ritkaság.
Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek csak keresztneveik vannak. Az első foglalónak hat fia a környékből hozott magának nőt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven körül jár.
És mind valamennyit eltartja ez a sziget, s itt nem tudja senki, hogy mi a szükség. Fölöslegük van.
Mindenki tud valami munkát tenni, s ha még tízannyian lesznek is, mint most, a munka eltartja valamennyit.
A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nőket.
A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt tenyészteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács és molnár; a nők török szőnyegeket szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek sem kell mondani, hogy mit tegyen. Ki-ki tudja a maga teendőjét, s utánalát szólongatás nélkül, és öröme van abban, amit dolgozik.
Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó családok letelepedtek. Minden házikót egyesült erővel építenek fel, s az új házasokról gondoskodnak az öregek.