Egyik válláról le van csúszva az ing, de hogy az se maradjon fedetlen, egy fehér macska áll rajta, fejével odatörlészkedve a leány arcához.
A leány finom, kicsiny fehér lábai födetlenek; hiszen szőnyegen jár, a legpompásabb fejedelmi bársonyszőnyegen; az őszi pázsit ki van hímezve most kék veronikával és piros gerániummal.
Euthym, Timéa és Timár megálltak a málnalugas végén, hogy a közeledő alakot bevárják.
A gyermek azzal gondolta vendégeit legszívesebben üdvözölhetni, ha megkínálja őket az ölében hozott gyümölccsel. Szép piros csíkos bergamotte-körte volt az. Timárhoz fordult vele legelébb is.
Timár kiválasztotta a legérettebbet a gyümölcsök közől, s Timéának nyújtá azt.
Amiért aztán mind a két leány egyszerre bosszúsan vállat vont. Timéa azért, mert e percben a fehér cicát irigyelte annak a másik leánynak a vállán; Noémi pedig azért, mert ő nem Timéát kínálta a gyümölccsel.
— Ejh, te ügyetlen leány! — kiálta reá a kunyhó asszonya —, hát nem tudod elébb kosárba tenni a gyümölcsöt? Úgy kell kínálnod a ruhád aljából! Te balga, te!
Erre aztán a leány lángrózsává pirult, s odafutott az anyjához, ki suttogva, csendesen feddé meg, hogy mások ne hallják; aztán megcsókolta a homlokát, s ismét fennhangon mondá neki:
— Mármost eredj; vedd át a hajósoktól, amit hoztak, rakasd le a kamarába, azután töltsd meg a zsákjukat máléliszttel, a fazekaikat mézzel, a kosaraikat érett gyümölccsel; s válassz ki a számukra kettőt a kecskegödölyékből.
— Én nem választok — suttogá a leány —, válasszanak ők.
— Bohó leány! — monda nyájas nehezteléssel a nő. — Ez bizony valamennyi kecskegidót megtartana, soha egyet le nem engedve vágatni. No hát csak válasszanak ők. Ne legyen senkinek panasza. Addig én az estebéd után látok.
Noémi magával hívta a hajósokat, s felnyitogatá előttük a kamrát és gyümölcsraktárt. Ez mindenik egy külön odú volt a sziklában, külön ajtóval elzárva. Az a szikla, mely a sziget ormát képezte, egyike volt azon “jövevény” köveknek, miket a geologok “erraticus” (téveteg) szirteknek, az olaszok “trovanti”-knak (lelenceknek), a skandinávok ázárnak neveznek, messze fekvő hegyláncból letört rokontalan szikla; egy darab mészkő a dolomitsziklák völgyében, a kavicsok medrében. Ez a szikla tele volt apróbb-nagyobb üregekkel, miket az első elfoglaló leleményesen felhasznált: a legnagyobbat, a felfelé menő kürtővel konyhának, a legmélyebbet pincének, a legmagasbat galambháznak, a többit téli vagy nyári raktáraknak. Beköltözött az istentől ideküldött sziklába, mint a vadmadár, s fészket rakott benne magának.
A gyermek elvégezte a hajósokkal a cserevásárt okosan és igazságosan. Áldomásul még egy ital meggybort is adott mindenkinek, s jó szokás szerint felkérte őket, hogy ha megint erre járnak, megint őnáluk vásároljanak; azután visszatért a kunyhóhoz.
Nem is várt semmi utasítást, hozzálátott a terítéshez. A veranda alatti kis asztalra felteríté a finom szalmagyékényt, arra négy tányért tett kés, villa és cinkalánnal. Hát az ötödiknek?
Az a macskaasztalnál fog ülni. Igazán macskaasztalnál. A veranda lépcsője előtt van egy alacsony fapad; annak a közepére jön Noémi számára egy cseréptányér, pici kis kés, villa, kanál hozzá, a két végére pedig egy-egy fatányér Almirának és Narcisszának. Azok nem kapnak kést, villát hozzá. S mikor a három vendég a ház asszonyával együtt az asztalnál körüladta egymásnak a tálat, akkor a macskaasztalhoz kerül az le; Noémi igazságosan oszt a maga vendégeinek; a könnyebben elkölthető falatokat Narcissza tálára, a jobban megrágni valókat Almirának, utoljára vesz magának. És azoknak addig hozzányúlni nem szabad, míg ő meg nem fújja az ételüket, hogy meleg ne legyen; akárhogy emelgeti is a füleit Almira, s akárhogy törleszkedik is asszonya vállához Narcissza. A gyerekeknek szót kell fogadni.
A sziget asszonya, jó vagy rossz magyar szokásból, ki akart tenni magáért vendégei előtt, különösen Timárnak be akará bizonyítani, hogy nem volt rászorulva a konyha az ő vadászzsákmányára. A két szalonkát elkészíté nekik haricskával; de Timárnak előre megsúgá, hogy az csak kisasszonyoknak való eledel, a férfiak számára jó malacpörköltet készített. Timár meg is felelt annak becsületesen; hanem Euthym nem nyúlt hozzá, azt állítá, hogy már jóllakott, s Timéa rögtön felkelt az asztaltól. De az olyan természetesen jött neki. Eddig is sokat nézegetett hátra arra a másik vendégeskedő társaságra nagy kíváncsisággaclass="underline" semmi felötlő sem volt benne, hogy egyszer csak felkerekedett az asztaltul, s odakuporodott Noémi mellé a lépcsőre. Hiszen a gyermekleányok mindig könnyen barátkoznak.
Timéa ugyan nem értett magyarul, Noémi pedig nem értett görögül; hanem ott volt kettőjök között Narcissza; az értett magyarul is, görögül is.
A kis fehér cica megérté, hogy mit tesz az, mikor Timéa azt mondja, hogy “horaion gation!”, s fehér kezével végigsimítja a hátát, s arra Noémi öléből áttörleszkedik Timéa ölébe; a fejét fölemeli Timéa arcához, s odadörzsölgeti gyöngéden fehér pofáját a fehér archoz, szép piros száját azokkal a hegyes fogaival felnyitva s hamis foszforfényű szemeivel felkacsingatva reá; azután fellép a vállára, körülkerüli a nyakát, s megint átvándorol Noémihoz, és onnét ismét vissza.
Noémi örül annak, hogy az idegen kisasszony úgy szereti az ő kedvencét.
Hanem ez a jó kedve keseredni indul, mikor arra a tudatra kezd jönni, hogy az idegen leány már nagyon is szereti az ő kedvencét; egészen megtartja magának, meg is csókolgatja; s hogy keserűsége még nagyobb legyen, azt is tapasztalni kénytelen, hogy Narcissza milyen könnyen hűtelen lesz; milyen hamar elfogadja az idegen leány gyügyögtetését, hogy hízeleg neki vissza, s mikor Noémi híja nevénéclass="underline" Narcissza, még csak rá sem ügyel. Azt inkább érti, hogy horaion gation (szép cica).
Noémi megneheztelt Narcisszára, s megfogta a farkát, hogy visszahúzza őt magához. Ezért meg Narcissza éppen hozzákapott a körmével, s végigkarcolta a kezét.
Timéa kézcsuklóját egy kígyó alakú, kékre zománcolt arany karperec fonta körül. Mikor Narcissza megkarcolá Noémit, Timéa levonta kezén át azt a hajlós karperecet, s Noémi kezére akarta azt fonni, bizonyosan azért, hogy fájdalmát enyhítse vele.
Noémi pedig félreérté a dolgot, azt hitte, hogy az idegen kisasszony azért a karperecért meg akarja tőle venni a Narcisszát. Az pedig nem eladó.
— Nem kell a karperec! Nem adom érte a Narcisszát. Tartsa meg a karperecét. A Narcissza az enyém marad. Jer ide, Narcissza!
S hogy Narcissza mégsem akarta megérteni a hívást, Noémi hirtelen egy jó kis pofont adott neki a fejére, mire a felriadt cica keresztülugrott a padon, s tüszkölve, köpködve futott fel egy diófára, onnan morgott le aztán nagy nehezteléssel.
Timéa és Noémi e percben egymás szemébe tekintettek, s mind a ketten valami álomszerű sejtelmet láttak ki egymás szemeiből. Mint mikor az ember egy percre a szemét behunyja, s e rövid perc alatt éveket álmodik keresztül, s midőn fölébred, mindent elfelejtett, csak arra emlékezik, hogy álma hosszú volt.
A két leány e pillanatnyi összesugárzásából szemeiknek megérzé, hogy ők valaha egymás sorsának rejtelmes intézői lesznek, hogy lesz közöttük valami közös, vagy öröm, vagy fájdalom; és talán sohasem fognak arról többet tudni, mint egy elfeledett álomról, hogy ők okozták azt egymásnak.
Timéa felszökött Noémi mellől, s a lehúzott karperecet a házinőnek adta át, s aztán odaült Euthym mellé, annak vállára téve fejét.