— Hát Teréza mama, van-e sok pénzed? — ezen kezdé a férfi.
— Tudod, hogy nincs. Tudod, hogy amit eladok, cserébe adom, pénzt nem fogadok el.
— Azt ostobául teszed. Az nekem nem tetszik. Azt én nem is hiszem.
— Bizony mondom. Aki hozzám jön gyümölcsért, egyúttal másvalami árut hoz, aminek meg én vehetem hasznát. Mit csinálnék én a pénzzel?
— Én tudnám, mit. Nekem adnád. Te nem gondolsz énrám soha. Pedig ha Noémit elveszem, hát akkor nem fizethetsz ki aszalt szilvával. Te rossz anya vagy. Nem gondolsz a leányod boldogságára. Te nem segítesz engem előre, hogy jó állást biztosíthassak magamnak. Most kaptam meg a kinevezést az első dragománi állomásra a követségnél; de útiköltségem nincs, hogy odáig utazhassak, mert a pénzemet kilopták a zsebemből, s most emiatt elvesztem a hivatalomat.
A nő nyugodt hangon felelt neki:
— Én nem hiszem, hogy tégedet valami hivatalba kineveztek volna, amit elveszíthetsz; hanem hogy valami hivatalban vagy, amit el nem veszíthetsz, azt elhiszem. Én elhiszem, hogy pénzed nincs; hanem hogy azt ellopta volna tőled valaki, azt nem hiszem.
— No hát ne higgy semmit. Én sem hiszem, hogy neked nincs pénzed. Kell lenni. Itt csempészek szoktak kikötni, s azok jól fizetnek.
— Csak hangosan beszélj! Igaz, hogy e szigeten csempészek is kötnek ki néha, hanem azok vagy nem jönnek a kunyhó tájára, vagy ha jönnek, gyümölcsöt vesznek, s adnak érte cserébe sót. Kell só?
— Ne bolondozzál velem. Hát az ilyen gazdag utazók, mint amilyenek most hálnak itten.
— Én nem tudom, hogy gazdagok-e.
— Kérj azoktól pénzt. Követelj! Ne csinálj nekem olyan szent képeket. Nekem pénzt teremts, akárhonnan! Nekem hagyj fel ezzel az ostoba ausztráliai cserevásárral. Szerezz aranyat, ha velem békében akarsz maradni. Különben ha egy szót szólok ott, ahol kell, akkor tudod, hogy semmivé vagy téve!
— Halkan szólj, te szerencsétlen!
— No ugye, kérsz már, hogy halkan beszéljek? No hát hallgattass el egészen. Légy jó hozzám, Teréza! Adj egy kis pénzt.
— Nincs a háznál. Ne kínozz! Egy fillérem sincs. Nem is akarom, hogy legyen. Átkozott előttem minden, ami pénz. Itt van, keresd össze minden ládámat, s ha találsz benne valamit, vidd el.
A férfi, úgy tetszik, hogy megfogadta a felhatalmazást, mert egy kis idő múlva felkiáltott:
— Ahá! Hát ez micsoda? Egy arany karperec.
— Az. Most ajándékozta amaz idegen kisasszony Noéminak. Ha kell, vidd el azt.
— Megér tíz aranyat! No ez is jobb a semminél. Ne félj, Noémi! Mikor nőül veszlek, ehelyett harminc aranyat nyomó karperecet veszek neked mind a két kezedre. Közepében lesz egy zafír. Nem, egy smaragd. Mit szeretsz jobban, a zafírt vagy a smaragdot?
Erre aztán nevetett magamagának a fiatalember. Senki sem felelt a kérdésére.
— Nos hát mármost kedves Teréza mama, vess ágyat a te kedves jövendőbeli vejecskédnek, a te drága kis Tódorkádnak, hadd álmodjék valami szépet az ő kedves Noémijáról.
— Én nem vethetek ágyat neked sehova. A mellékszobában, a padláson vendégeink vannak; itt velünk egy szobában nem alhatol. Én nem akarom. Noémi nem gyerek már. Eredj ki a tornác alá, ott a hárságy, aludjál azon.
— Ejh, te kegyetlen, rossz szívű Teréza! Te a kemény hárságyra száműzöd a te kedves egyetlen jövendőbeli vejedet.
— Noémi, add oda neki fejed alól a vánkost. Nesze! itt a saját pokrócom, takaróm. Aludjál jól.
— Igen. De odakinn az az átkozott nagy dög, az a csúf szelindek megesz.
— Ne félj tőle, majd láncra kötöm. Szegény pára! Soha sincs láncra kötve, csak mikor te a szigeten vagy.
Teréza asszony alig bírta előcsalogatni odújából Almirát. Szegény állat tudta már előre, hogy ilyenkor az következik, hogy az ő nyakára ráteszik a láncos örvöt; hanem hát hozzá volt szokva az engedelmeskedéshez, s meg hagyta magát asszonya által köttetni.
Az tette aztán még csak igazán elkeseredetté fogságának indító oka ellen.
Amint Teréza visszament a szobájába, s Tódor egyedül maradt künn a tornácon, elkezdett az eb bőszülten ugatni rá, s alá s fel táncolt azon a szűk téren, amit lánca átért, neki-nekirugaszkodva egyszer, hogy ha el tudná szakítani vagy az örvet, vagy a láncot, vagy azt a bodzafát kirántani gyökeréből, amihez a lánc karikája volt kötve.
Tódor pedig annál jobban ingerkedett vele. Tetszett neki, hogy egy állatot bosszanthat, mely őt el nem érheti, s mely amiatt a dühtől tajtékzik.
Odament hozzá közel, egy lábnyomnyira ahhoz a ponthoz, ameddig a kutyát a lánca ereszté, ott négykézlábra állt előtte, s elkezdett a kutyára torzképeket fintorgatni. Orrokat csinált neki, nyelvét öltögette rá, szeme közé köpködött, és utánozta a kutya ugatását.
— Hau, hau! Szeretnél, ugye, megkapni, ha lehetne? Hau, hau! No itt az orrom, harapd le. Ugye nem lehet? Hej, de szép kis kutya vagy. Te csúf dög. Hau, hau! Szakítsd el azt a láncot, no! Gyere birkózni. Kapd el az ujjamat, nézd, itt van az orrod előtt. Tessék!
Almira egyszerre a legnagyobb düh közepett megállt. Abbahagyta az ugatást. Eszére tért. Gondolta magában: az okosabb enged. Magasra fölemelte a fejét, mintha le akarná nézni azt a négykézláb álló másik állatot; azzal megfordult, s két hátulsó lábával, kutyák szokása szerint, kettőt nagyot rúgott hátrafelé, annak a másik állatnak szemét-száját teleszórva homokkal, amivel azt hozta abba a helyzetbe, hogy káromkodásra fakadjon, erre az “emberi ugatásra”. Ő maga pedig visszament láncostól együtt a bodzafa tövében levő odújába, s onnan elő nem jött többet, és elhallgatott, csupán hideglelős nyöszörgését lehetett hallani még sokáig.
Timár is hallotta azt. Nem tudott aludni. A padlás ajtaját nyitva hagyta, hogy világosság legyen odabenn. Holdvilágos éjszaka volt, s azután, hogy a kutya elhallgatott, mély csendesség lett a vidéken. Csodálatos csend, melynek mélaságát az éjjel és a magány csendes hangjai még andalítóbbá teszik.
Kocsizörej, malomkelepelés, emberszó nem hallik itt. Mocsarak, szigetek, zátonyok országa ez. Egy-egy mély búgás kiált bele néha az égbe: a bölömbika hangja az, a mocsárlakó madáré. Éjjel járó szárnyasok röpte húz végig elhaló akkordokat a légben, s az elpihenő szél csinál eolhárfát a jegenyesudarakból, végig-végigfuvallva zengő ágaik között. A vízikutya sikolt egyet a nádasban, síró gyermek hangját utánozva, s a zúgó szarvasbogár koppan nagyokat a kunyhó fehér falán. Körül a rengeteg oly sötét; mélyében mintha tündérek tartanának fáklyatáncot, a sömlyéklakó lidérctűz ugrál a reves fák alatt csoportban, egymást kergetve; a virágoskertet pedig teljes ezüstfényével árasztja el a hold, s a magas mályvák rózsafüzéres jogarait ezüstszárnyú, pávaszemröpű éjpillangók csoportjai rajongják körül.
Milyen csodálatos otthon ez! Az álmatlan ember egészen elveszti benne a lelkét. Olyan fenséges, olyan isteni magány!
Csak emberhang ne vegyüljön az éj hangjai közé.
De az is vegyül.
Ott alant, a kunyhó két kis odújában szintén álmatlan emberek faküsznek, kiknek feje alól valami rossz szellem ellopta a nyugalmat, s az éj hangjai nehéz sóhajtásaikkal szaporodnak.
Az egyik szobából Timár e fohászt hallja elsusogni az éjben: “Édes Jézusom!”… a másik szobából e sóhaj nyög feclass="underline" “Óh! Allah!”
Nem lehet aludni itt!
Mi van oda alant, amitől nem lehet aludni?
Amint gondolatait egymás után fűzi Timár, egy eszmére ötlik, mely arra készteti, hogy elhagyja fekhelyét, s hirtelen felöltse maga alá terített kabátját, s leszálljon a padlásajtóhoz támasztott hágcsón a földre.