(A haldokló égő szemekkel tekinte Timár szemeibe, és magában küzdött.)
— Mert…
(Megint elhallgatott.)
— Mondtam valamit? Valamit akartam mondani, de agyam zavarodik. Milyen vörös ez az éjszaka. Milyen vörös ez a hold az égen. Igen. A “vörös félhold”…
(Itt egy mély nyöszörgés ragadta meg figyelmét, mely Timéa ágya felől jött, s egyszerre másfelé ragadta gondolatait. Ijedten emelkedett fel ágyából, s valamit keresett vánkosa alatt reszkető kezekkel, és szemei üvegfényben ragyogva meredtek elő.)
— Ah! ezt majd elfeledém, Timéa! — Hiszen Timéának álomitalt adtam; ha fel nem ébreszted jókor, örökre elalszik. Itt ez üvegcsében valami ellenszer. Amint én meghalok, vedd ezt, és homlokát, halántékait és a szívgödrét dörzsöld be vele erősen, míg fölébred! Ah! szinte magammal vittem őt is. Pedig nem akarom. Neki élni kell. Ugye fogadod hitedre, becsületedre, hogy fölébreszted őt, hogy életre hozod, hogy nem hagyod örökre elaludni?
A haldokló görcsösen szorítá melléhez Timár kezét; a halálküzdelem látszott már eltorzult vonásain.
— Miről is szóltam az elébb? Mit akartam még mondani? Mi volt az utolsó szavam? Úgy? Igen, a “veres félhold”!
A nyitott ablakon át a fogyó hold féltányéra sütött be veresen a ködöktől, amikből kiemelkedék.
Vajon erről beszélt a haldokló delíriumában!
Vagy erről jutott valami eszébe?
— Igen: a “veres félhold”! — suttogá még egyszer, Timárt odavonva magához, s aztán a halálgörcs örökre becsukta ajkait; röviden kínlódott, és meghalt.
Az élő alabástrom
Timár egyedül maradt egy halottal, egy halálosan alvóval s egy eltemetett titokkal.
Mindnyájukat takarta a csendes éjszaka.
S az éjszaka árnyai így susogtak:
Nézd! Ha te most nem teszed azt, ami rád van bízva, ha e halottat a Dunába nem dobod; ha azt az alvót fel nem költöd, hanem engeded csendesen átaludni a másvilágra, mi lesz akkor? Az áruló már följelenté azóta Pancsován a szökevény Csorbadzsit; ha te megelőznéd, s Pancsova helyett Belgrádon kötnél ki, ott jelentenéd fel; a szökevény kincseinek egyharmada törvény szerint a tied lenne. Úgyis senkié az már, az apa meghalt, a leány, ha te fel nem ébreszted, alszik örökre. Egyszerre milyen gazdag ember lennél! A gazdag ember derék ember, a szegény ember pedig csak komisz ember!”
Timár azt felelé vissza az éj árnyainak: “tehát csak hadd legyek én ilyen komisz ember”, s hogy elnémítsa a suttogó árnyakat, betette a kabin ablakát. Valami félelem fogta el, ha arra a vörös holdra tekintett. Azt hitte, ettől jönnek azok a rossz suttogások. Mintha az magyarázná meg a holt ember végszavait arról a “vörös holdról”.
Félrehúzta a függönyt Timéa fekhelye felől.
Mint egy élő alabástrom szobor feküdt ott a leány, keble lassú pihegéssel szállt és emelkedett, ajkai félig nyílva, szemei lezárva, arcán a halál túlvilági komolysága.
Fél keze feje körül elomlott fürteihez volt emelve, a másikkal éji öltönye ráncait tartá keblén összeszorítva.
Timár remegve nyúlt hozzá, mintha egy elbűvölt tündéralakot tapintana, kinek érintésétől a szegény halandó életvesztő szívfájdalmakat kap. Az üvegcsében levő illó szesszel elkezdé az alvó halántékait bedörzsölni. És aközben folyvást figyelt arcára, és gondolá magában:
“Téged hagynálak én meghalni, te gyönyörű alak? Hát ha igazgyöngyökkel volna telve ez a hajó, s az mind az enyim lenne, ha te meghalnál, mégsem engedném, hogy örökre alva maradj. Nincs akkora gyémánt a világon, amit örömestebb lássak, mint a te két szemedet, mikor az fel fog nyílni.”
Az alvó arc pedig semmit sem változott a homlokán és halántékain tett bedörzsölésre; két összeérő vékony szemöldöke ráncot sem vont homlokán, midőn az idegen férfi kezei érinték.
Az utasítás azt mondá, hogy szívgödrét is be kell az ellenszerrel dörzsölni.
Timár kénytelen volt a leány kezéhez nyúlni, hogy azt kebléről elvonja.
A kéz legkisebb ellenállást nem tett. Zsibbadt volt az és hideg.
Olyan hideg volt az egész alak. Szép és hideg, mint az alabástrom.
Az éjszaka árnyai ezt susogták:
“Nézd, minő gyönyörű idomok! Ajk nem érintett ezeknél szebbeket soha. Ki tudná meg, ha megcsókolnád?”
De Timár azt felelé az éj árnyai közt saját magának: “Nem, te nem loptál még életedben soha semmit: ez a csók pedig tolvajság volna.” S azzal odavonta a perzsa szőnyegtakarót, mit a leány álmában lehajított magáról, s azzal válláig betakargatva az egész alakot, a szőnyeg alatt dörzsölé be ujjaival a szeszt az alvó alak szívgödrébe, s hogy ment legyen minden kísértettől, folyvást a lány arcát nézte azalatt. Olyan volt az, mintha egy oltárképet nézne, melyről a hideg sugárzik.
Egyszer aztán felnyíltak a sötét szempillák, s a két szem sötéten, ragyogástalanul tekintett elő. Az álomlihegés megszűnt, s Timár érzé, hogy a szív keze alatt erősebben ver.
Akkor visszahúzta kezét.
Az erős szeszt az üvegben odatartá a leánynak, hogy szagolja.
Timéa ébredezett, mert fejét elfordítá az üvegtől, és szemöldeit összevonta.
Timár halkan szólítá őt nevén.
Arra hirtelen felszökött fektéből a leány; s felkiáltva: atyám! ágya szélén ülve maradt. És azután maga elé bámult mereven.
A szőnyegtakaró ölébe lecsúszott, s az éji öltöny lehullott vállairól; olyan volt, mint egy antik mellszobor.
— Timéa! — szólítá őt Timár, s felhúzta meztelen vállaira a lecsúszott csalánszövetet. A leány nem vette azt észre.
— Timéa, önnek az atyja meghalt! — monda neki Timár, s a leány arca, alakja nem mozdult sem ettől a szótól, sem attól, hogy öltönye fedetlenül hagyta keblét. Nem érezett semmit.
Timár átfutott kabinjába, s rögtön sietett vissza kávéfőző gépével; lázas sietséggel erős feketekávét főzött; össze is égette a kezeit vele, s mikor az készen volt, odament vele a leányhoz, karjával magához szorította a fejét, ujjaival erőszakosan kinyitotta a száját, s fejét hátravonva, kényszeríté őt a kávét lenyelni.
Addig csak a merevség ellenállásával volt küzdelme; de amint a leány a keserű, meleg italt lenyelte, egyszerre oly erővel taszítá el magától, hogy a csésze is kihullott kezéből, s akkor ágyára veté magát a leány, magára rántá takaróját, s elkezdtek a fogai hangosan vacogni.
— No, hála Istennek, most már él, mert a hideg leli! — fohászkodék Timár. — Most már lássunk hozzá a hajóstemetéshez.
A hajóstemetés
Az óceánon ez természtesen megy. Aki meghal, ponyvába varrják, golyót kötnek a lábára, s kidobják a vízbe. A korallok majd benövik sírját.
Hanem a dunai hajón meghalt embert kidobni a Dunába egy kis felelősséggel jár. Hiszen ott van a part; a parton falvak, városok, azokban pap és harang arra való, hogy a megholtat szentelt földbe eltemessék, elharangozzák; azt nem szabad csak úgy saját kívánsága szerint a vízbe vetni.
Pedig Timár értette azt nagyon jól, hogy miért kell annak mégis úgy történni.
Nem jött miatta zavarba.
Mielőtt a hajó fölszedte volna a horgonyt, tudatta kormányosával, hogy halott van a hajón. Trikalisz meghalt.
— Tudtam, hogy valami veszedelem jön — monda Fabula János —, amint a viza versenyt úszott a hajónkkal, az halált jelent.