Ezekről nem sok érdekest lehetett mondani Timéának.
A leány néha egész nap sem jött ki kabinjából, s szavát nem lehetett venni. Ott elült egyedül; s néha az ételt olyan érintetlenül hozták ki szobájából, mint ahogy bevitték hozzá.
Az esték is hosszúk kezdtek már lenni, s október vége felé a derült őszi idő átcsapott az esősbe; a leány egészen bezárkózott magányos szobájába, s Mihály nem tudott róla többet, mint azt, hogy éjszakánként a vékony deszka közfalon áthangzik nehéz sóhajtozása. De sírni nem hallotta soha.
Az a nagy csapás talán örökre megfagyasztotta szívét.
Vajon mekkora melegségnek kellene annak lenni, mely azt megolvadásra bírja?
Ejh, szegény barátom, minek neked arra gondolnod?
Mit álmodol ébren és behunyt szemmel erről a fehér arcról? Ha olyan szép nem volna is, de olyan gazdag; te pedig szegény ördög vagy. Mire való egy ilyen fickónak, mint te vagy, egy olyan gazdag úrleány arcával megtölteni minden gondolatját?
Ha mégis megfordítva volna, s te volnál olyan gazdag, mint ő, s ő volna szegény.
— Milyen gazdag lehet Timéa? — számítgatja a hajóbiztos, hogy saját magát kétségbe ejtse, s elszoktassa hiú ábrándozásáról.
Hagyott neki az atyja ezer arany készpénzt és a hajóterhet, ami megér mostani világban tízezer aranyat. Talán ékszerei is vannak, s így a leány váltópénzben értve a százezresek közé tartozik. Ezek már a gazdag eladó leányok sorába tartoznak magyar kisvárosban.
Itt azután egy talány jött Timár elé, melyet nem tudott megfejteni.
Ha Ali Csorbadzsi megmentett vagyona tizenegyezer arany volt, az súlyra nézve nem több hatvanhat fontnáclass="underline" az arany tériméje minden érc között a legkisebb. Hatvanhat font aranyat el lehet dugni egy iszákba, azt egy ember a vállára vetve gyalog is elviheti. Mi szükség volt Ali Csorbadzsinak ezt búzára felváltani, aminek egy egész tölgyfa hajó kell, s amivel másfél hónapig kell utazni, amit szél, örvény, szikla, zátony fenyeget; vesztegzár, motozó őrség feltartóztat; holott ugyanezzel a kinccsel egy tarisznyába téve, hegyen, folyón keresztül két hét alatt bízvást Magyarországba lehetett volna jutni?
Ennek a kérdésnek nem bírt a kulcsára akadni.
Azután ezzel még egy másik talány is függött össze.
Ha Ali Csorbadzsi kincse (s már akár igaz keresménye az, akár nem) mindössze tizenegy-tizenkétezer aranyat tesz, ugyan mit csap abból ilyen nagy hajtóvadászatot a török kormány? Hogy nem röstell azért egy huszonnégy evezős ágyúnaszádot a Dunán végigfuttatni, kémeket, futárokat nyargaltatni a nyomába? Hiszen ami egy szegény hajóbiztosra nézve nagy pénz, az a fényes padisának csak alamizsna; ha azt a tízezer arany értéket mindjárt elkobozták volna is, amíg az a feladók, lefoglalók s mindenféle hivatalos zsebmetszők kezén keresztül visszakerül, nem marad abból a szultánnak egy pipa dohányra való.
Hogyan nem röstelltek ilyen kevés prédáért olyan nagy gépezetet mozgásba hozni?
Vagy talán Timéa lett volna a fő cél? Timárban volt annyi hajlam a regényességre, hogy ezt a nézetet elfogadja; bár a hajóbiztos kétszerkettője mindig kimutatta a számtani lehetetlenséget.
Egy este elverte a szél a felhőket, s amint Timár kabinja ablakából kitekintett, meglátta a nyugati láthatáron az újholdat.
A “vörös holdat”.
Az izzó fénysarló a Duna tükrét érte.
Timárnak úgy tetszék, mintha az a hold valóban emberi arc volna, mint ahogy a naptárakban festik, s ferde szájával valamit beszélne hozzá.
Csakhogy a hold beszédét még mindig nem lehet érteni; az idegen nyelv.
A holdkórosak már értik, mert utána mennek, csakhogy mikor fölébrednek, ők is elfelejtik, hogy mit beszéltek vele.
Timár mintha válaszokat kapna kérdéseire. Melyikre? Valamennyire. A szívdobogására-e vagy a kiszámítására? Mindenikre.
Csakhogy nem lehet még a feleleteket kibetűzni.
A vörös félhold lassankint alámerült a Duna tükrébe, egész a hajó orráig elküldve a hullámban tükröző visszfényét, mintha mondaná: mégsem értesz?
Lassan a végső fénycsúcsát is lehúzta a víz alá, mintha mondaná: holnap visszajövök, akkor majd megértesz.
A kormányos azon a véleményen volt, hogy fel kell használni a naplement utáni derült időt, s előrehaladni, míg beesteledik. Hiszen Komáromhoz közel jártak már, Almáson túl. Ezen a tájon olyan ismerős volt már előtte a Duna, hogy bekötött szemmel is elkormányozhatta volna a hajót. Egész a “győri Duna”-ágig nincs már semmi félelmes tárgy az útban.
De van!
Füzitőn alul egy gyenge kis roppanás hangzott a víz alatt; de erre a roppanásra rémülten ordíta a kormányos a vontatóknak: “megállj!”
Timár is elhalaványodott, és megmeredve állt egy percig. A rémület először tükröződött az útban arcvonásain.
— Tőkére mentünk! — kiálta a kormányosnak.
A nagy erős ember, a kormányos, eszét veszítve hagyta ott a kormányt, s sírva, mint egy gyermek, futott végig a hajófödözeten a kabin felé.
— Tőkére mentünk!
Igenis, az történt. A Duna, mikor megárad, elszaggatja a partjait, s az onnan letépett nagy fákat behömpölygeti a medrébe; azokat a gyökereikhez tapadt földtömegek a víz alá húzzák, s a felfelé vontatott terhes hajó nekimegy a tuskónak, s kilyukasztja a fenekét.
A szikláktól, a zátonyoktól megőrizheti hajóját a kormányos; de a víz alatt ólálkodó tőkétől se tudomány, se tapasztalat, se ügyesség meg nem oltalmaz: a legtöbb dunai hajó az ilyen lappangó fatuskók miatt vész el.
— Végünk van! — ordítá kormányos, hajóslegény egyszerre valamennyi; s mindannyi elhagyta a helyét, s futott batyuját, ládáját a dereglyébe menteni.
A hajó keresztbe fordult ár ellenében, s elkezdett az elejénél lefelé süllyedni.
Mentésre gondolni sem lehetett. Az tiszta képtelenség. A hajó zsákokkal van tele, mire azokat odáig felszednék, ahol a fenéken a lék támadt, hogy azt betömjék, akkorra rég elsüllyedt az egész.
Timár felszakítá Timéa kabinjának ajtaját.
— Kisasszony! vegye fel gyorsan öltönyét, nyalábolja fel azt a ládikót ott az asztalon; hajónk elsüllyed. Menekülni kell.
Azzal a megrettent leányra ő maga felsegíté meleg kaftánját, s utasítá, hogy szálljon le a dereglyébe, majd a kormányos segélyére leend.
Ő maga futott saját kabinjába, a hajóokmányokat s hajópénztárt tartalmazó ládát megmenteni.
Hanem Fabula János ugyan nem volt segélyére Timéának. Inkább nagyon dühös lett, mikor a leányt meglátta.
— Mondtam, hogy ez a fehér képű, összenőtt szemöldökű boszorkány hoz ránk minden veszedelmet. Ezt kellett volna legelébb is a vízbe dobni.
Timéa nem értette a kormányos szavait, de annak vérben forgó szemeitől úgy megrettent, hogy inkább visszament a kabinba, s ott felfeküdt az ágyára, és nézte, hogy jön be a víz a kabin ajtaján, hogy emelkedik lassankint ágya széléig, s aztán arra gondolt, hogy ha most őt a víz innen elviszi, addig viszi majd lefelé, míg oda eljut, ahol az atyja fekszik a Duna fenekén, s akkor aztán megint együtt lesznek.
Timár maga is térdig gázolta már a vizet, mire kabinjából minden szükséges tárgyat egy ládába összeszedett, s aztán azt vállára kapva, a dereglyéhez sietett.
— Hát Timéa hol van? — kiálta, midőn a leány távollétét észrevette.
— Tudja a pokol! — hörgé a kormányos. — Bár a világon se lett volna!
Timár visszarohant Timéa kabinjához az övig érő vízben, s felnyalábolta őt mindenestől az ölébe.