— Hozza ön a ládikót?
— Igen! — rebegé a leány.
Azzal nem kérdezett tőle többet, hanem rohant vele ki a födözetre, onnan ölébe vitte le a dereglyébe, s a középpadra leülteté.
A Szent Borbála végzete iszonyú gyorsan tölt be.
A hajó orrával lefelé elmerült, s nehány perc múlva csak a födélzete meg az árbocfa a lelankadt vontatókötéllel látszott ki a vízből.
— Induljunk! — parancsolá Timár az evezőknek, s a dereglye elkezdett a part felé haladni.
— Hol van önnek a ládikója? — kérdé Timár a leánytól, mikor már jót haladtak.
— Itt van! — mutatá Timéa a magával hozott dobozt.
— Szerencsétlen! Hisz ez a török dulcsászás doboz, nem a ládikó.
Timéa bizony azt a csemegés dobozt menté meg, amit új testvérének, annak a másik leánynak hozott ajándékba, s ott hagyta helyette a ládikót, melyben minden vagyona volt. Az ott maradt az elmerült kabinban.
— Vissza a hajóhoz! — kiálta Timár a kormányosra.
— Csak nem bolondult meg valaki, hogy a víz alá menjen valamit keresni? — morgá Fabula János.
— Fordíts! ne szólj! én parancsolok!
A dereglye visszatért az elsüllyedt hajóhoz.
Timár nem biztatgatott senkit, kiugrott maga a hajófödélzetre, s annak hágcsóin lement a víz alá merült kajütba.
Timéa nagy, sötét szemeit utána mereszté, amint a hullám alatt eltűnt, mintha mondaná:
— Hát már te is a víz alá mégy előlem?
Timár elérte a víz alatt a hajópárkányt, de nagyon vigyáznia kellett, mert a hajó féloldalt volt dűlve s arrafelé hajolva, amerre Timéa kabinja nyílt; kapaszkodnia kellett a födélzet deszkáiba, hogy le ne csússzék a sima párkányzatról.
Megtalálta a kabin ajtaját; jó szerencse, hogy nem csukta be azt a hullám, mert kinyitásával sok idő veszett volna.
Benn sötét volt. A víztömeg a padlásig állt. Tapogatózva közelített az asztalhoz. Ott nem lelte a ládikát. Talán az ágyon felejtette azt a leány? Az ágy fel volt már emelve a víz által a padlásig. Azt le kellett húznia. A ládikó nem volt benne. Talán a hajó félredűlésével lecsúszott? Kezei nem találták sehol. Végre megtalálták a lábai. Belebotlott. Csakugyan a földre esett az le. Azt nyalábra fogta, s igyekezett az ellenkező oldalon a hajópárkányra kerülni, ahol nem kellett megkapaszkodnia.
Timéa egy örökkévalóságnak hitte azt a percet, melyet Timár a víz alatt töltött. Egy egész percig volt ott. Ő is visszatartá lélegzetét azalatt, mintha meg akarná tudni, meddig állhatni ki lélegzetvétel nélkül.
Akkor aztán nagyot sóhajtott, mikor Mihály fejét ismét kiemelkedni látta a vízből.
És arca elmosolyodott, mikor Timár odanyújtá neki a megmentett szekrénykét. Nem a szekrénykeért.
— No biztos úr — kiálta a kormányos, mikor Timárt felsegíté a dereglyébe —, ön már háromszor ázott el ezekért az összenőtt szemöldökökért! Háromszor!
Timéa azt kérdé Mihálytól halkan: mit jelent görögül az a szó, “háromszor”?
Mihály megmondta neki görögül.
És akkor Timéa ránézett hosszan, és ismétlé halkan e szót:
“háromszor”.
A dereglye haladt a part felé, Almásnak tartva. Az esti fénytől acélszínű folyam tükrén egy hosszú fekete vonal látszott; egy jajszó felkiáltójele vagy egy élethossziglan való gondolatjel — az elsüllyedt Szent Borbála tetőgerince…
Timéa
A fogadott apa
Este hat óra tájon hagyták el a Szent Borbála hajósai az elsüllyedt járművet, s már fél nyolcra Timár Komáromban volt Timéával. Az almási gyorsparaszt jól ismerte a Brazovics-házat, s kegyetlen ostorpattogással vágtatott végig a Rác utcán csengős négy lovával a piacig, nagy borravaló levén neki ígérve a sietségért.
Mihály leemelte a leányt a parasztszekérből, s mondá neki, hogy itthon vannak.
Azzal a pénzes szekrénykét köpenye alá véve, felvezeté a leányt a lépcsőkön.
Brazovics Athanáznak emeletes háza volt; ami nagy ritkaság Komáromban, hol a múlt századbeli pusztító földrengés emléke miatt csak földszinti házakat építenek.
A földszintet egy nagy kávéház foglalta el; ott volt a gyűldéje a helybeli kereskedőknek, az emeletet egészen a kereskedő családja lakta; két külön bejárat volt a lépcsőről, s egy harmadik a konyha felől.
Brazovics Athanáz ez órában nem szokott otthon lenni, amit Timár jól tudott; azért Timéát egyenesen a jobb oldali ajtón vezette be, melyből az úrhölgyek termeibe lehetett jutni.
Ezekben a szobákban mindenütt divatos pompa uralgott, s az előszobában inas ácsorgott. Azt felkérte Timár, hogy híja fel a nagyurat a kávéházból.
Tudni való, hogy ez a szó: “nagyúr” címezésre használtatik Komáromban, valamint hogy Sztambulban is, csakhogy amíg az utóbbi helyen kizárólag a szultánt részeltetik abban, addig nálunk és a mi időnkben ez a kereskedők s mindazon honoratiorok címzete szokott lenni, akiket a “tekintetes” cím meg nem illet.
Timár addig bevezette a leányt a hölgyekhez.
Ő maga ugyan nem volt valami nagyon szalonképes öltözetben, ha elgondoljuk, hogy milyen vízen-sáron gázolt keresztül, hanem ő a házhoz tartozó személy volt, akit minden időben és alakban el szoktak fogadni, s nem tekintik másnak, mint fizetett emberüknek. Ennél nem járják az etikett-szabályok.
A bejelentést pótolja az a jó szokása a háziasszonyságnak, hogy amint a külső ajtót nyílni hallja, a belső szoba ajtaján rögtön kidugja a fejét, megnézni, hogy ki jött.
Zófia asszony ehhez hozzászokott szobaleány korában. (Bocsánat! ez bizony kiszaladt a tollunkból!) No igenis. Őt alacsony sorsból emelte föl magához Athanáz úr: hajlamházasság volt. Nem kell azért senkit megszólni.
Nem is emberszólásképpen, csak jellemzés végett hozzuk fel, hogy Zófia asszony még úrnő korában sem bírt korábbi modorairól leszokni. A ruhája mindig úgy állt rajta, mintha az asszonyától ajándékba kapottat viselne, a hajából elöl is, hátul is lógott ki egy elszabadult tincs, a legdíszesebb ruha mellett is kellett rajta valami gyűrődöttnek lenni; s ha egyébbel nem, legalább egy pár rossz papuccsal kellett neki hajlamait kielégítve látni. Kíváncsiság és pletykálkodás volt társalgásának alapja, keverve olyan rosszul alkalmazott idegen szavakkal, hogy mikor azokat nagy társaságban közrebocsátá, a vendégek majd lefordultak székeikről (már akik ti. ültek) a nevetésvágytól. S amellett az a jó szokása volt, hogy nem tudott halkan beszélni; amit mondott, az nem is kiabálás, de folytonos sikoltás volt, mintha késekkel hasogatnák, s segítségért kiáltana.
— Jaj, maga az, Mihály? — sikolta az úrnő, pedig még csak a feje volt kinn az ajtón. — Hát azt a szép kisasszonyt hol vette? Hát az a hóna alatt micsoda szekrény? No, jöjjön be a szobába. Nézd, csak nézd, te Athalie, miket hozott a Timár!
Mihály előrebocsátá Timéát, és ő is belépett utána, illedelmesen jó estét kívánva a bennlevőknek.
Timéa az első találkozás félénk remegésével tekinte körül.
A háziasszonyon kívül volt a szobában még egy leány és egy férfi.
A leány kifejlett idomú, büszke szépség, kinek karcsúságát még előbbre segíti a vállfűző; magas cipősark és hajdísz emelik termetét, kezein félkesztyűket visel, s körmei hosszúra és hegyesre vannak eresztve. Arca a rendbe szedett báj, piros, felvetett élveteg ajkak, rózsás arcszín, szívesen mutogatott fehér fogsorok, mosolygó gödröcskék az állon és orcákon, hajlott, finom orr, fekete szemöldök és villogó szemek, amiknek ragyogását még emeli az, hogy erősen kiülnek, mintegy támadólag. A szép alak oly büszkén tudja magát tartani hátravetett fejével s dacoló keblével.