— Óh, ott leszek, személyesen; magam! Hogyne lennék! S hol van a hajó a búzával?
— Almás alatt, a Duna fenekén.
— Micsoda? Mit beszélsz te? Mihály! Te?
— A hajó tőkére ment, és elsüllyedt.
Most már eltaszítá Timéát magától Brazovics úr, s dühösen ugrott fel a székről.
— Az én szép hajóm elsüllyedt a tízezer mérő tiszta búzával! Óh! ti akasztófáravalók, óh! ti gazemberek! Részegek voltatok bizonyosan mind! Elcsaplak benneteket mind! A kormányost vasra veretem! Benn fogom a bérit valamennyinek. Teneked pedig elkobzom a tízezer forint biztosítékodat; nem kapod meg, ha nem perelsz!
Timár nyugodtan felelt neki:
— Önnek a hajója ugyan csak hatezer forintot ért, s teljes értékeig biztosítva volt a trieszti biztosító társulatnál. Ön nem károsult.
— Az nem a kutyák gondja! Azért én mégis kárpótlást követelek rajtad a lucrum cessans miatt! Tudod, mi az a lucrum cessans? No ha tudod, hát majd megérted, hogy a tízezer forint biztosítékod egy krajcárig felmegy rá.
— No, ez hát az én bajom! — szólt Timár nyugodtan. — Erről majd máskor beszéljünk. Ráérünk vele. De az meg sietős dolog, hogy mi történjék az elsüllyedt hajóteherrel, mert az mentül tovább a víz alatt marad, annál inkább semmivé lesz.
— Hát bánom is én, akármi lesz belőle!
— Tehát nem akarja ön átvenni? Nem akar ön személyesen jelen lenni a kiürítésénél?
— Akar az ördög! Kell a frányának! Mit csináljak én tízezer mérő nedves búzával? Csak nem állhatok be keményítőt csinálni tízezer mérő búzából, vagy csíramálét köleszteni belőle! Add az ördögnek, akinek kell.
— Annak bajosan kell; hanem a búzát mindenesetre el kell árverezni; a közeli molnárok, gyárosok, hizlalók s a parasztok vetőmagnak valami áron csak megveszik, a hajót úgyis ki kell üríttetni. S legalább valami pénz hajlik belőle vissza.
— Pénz! (Ez a szó mégiscsak áthatott a gyapotdugaszon a kalmár fülébe.) Jól van. Én adok neked meghatalmazást holnap reggel, hogy árvereztesd el az egészet egy csomóban.
— Még ma kell; holnapig is romlik az áru.
— Én este az apád lelkének sem írok.
— Itt van nálam a kész meghatalmazás; gondoskodtam előre; csak alá kell írni. Van nálam tinta is, toll is.
Ennél a szónál már Zófia asszony is közbesikoltott:
— Itt az én szobámat be nem tintázzátok! Itt szőnyeg van a padlón! Eredj a magad szobájába, ha írni akarsz! Az én szobámban ne veszekedjél a cselédeiddel. Én itt cselédveszekedést nem tűrök. Ez az én szobám.
— De ez az én házam! — ordíta rá a nagyúr. — “De az én szobám!” — “Itt én vagyok az úr!” — “De én vagyok az asszony!”
Az ordításnak és sikoltozásnak az a haszna lett Timárra nézve, hogy Brazovics úr, most dühében, csak azért, hogy megmutassa, mennyire ő az úr a háznál, fogta a kalamust, s aláírta az árverezési meghatalmazást.
Hanem akkor aztán, mikor ezt megkapta Timár, mind a ketten nekiestek, s egyik mély, másik magas hangon annyi szitkot-mocskot vertek árva fejéhez, hogy akár újra visszamehetett a Dunába megmosdani.
Zófia asszony ugyan csak közvetve szidta Timárt, mintha a férjére perelne, hogyan tud meghatalmazást adni egy ilyen piszkos, rongyos embernek? egy ilyen részegesnek, korhelynek, koldusnak? Miért nem küldi a másik vagy harmadik biztosát? Hisz ez elszökik majd a behajtott pénzzel, beissza, elkártyázza, hogy tudja rábízni?
Timár pedig éppen olyan nyugodt arccal állt ott e zivatar közepett, mint mikor a Vaskapunál dacolt a sikoltozó széllel s a bömbölő hullámmal.
Egyszer aztán megszólalt ő is:
— Akarja-e az úr átvenni a készpénzt, ami az árva leányt illeti, avagy átadjam a városi gyámhivatalnak? (Ettől megijedt Brazovics úr.) No ha akarja, hát jöjjön velem a hivatalszobájába, végezzünk ott; — mert én sem szeretem a cselédveszekedést.
E százhatvan fontos gorombaságra egyszerre elnémult az úr is, meg az asszonyság is. Az ilyen nagyon lármázó embereknél rendesen teljes sikerrel működő gyógyhatású szer az, ha valami nagyon nagy gorombaságot adnak be nekik. Egyszerre elcsendesült mind a kettő. Brazovics fogott egy gyertyatartót, s azt mondá Timárnak: “No jól van, hozd utánam azt a pénzt.” Zófia asszony pedig úgy akart tenni, mint akit nagyon jó kedvében találtak, s azt mondá Timárnak: “No hát, Mihály, nem iszik elébb egy pohár bort?”
Timéa ámolyogva nézte ezen jelenetet, melynek társalgási nyelvét nem értette; a hozzá való taglejtéseket és arckifejezéseket aztán meg éppen nem volt képes magának megmagyarázni.
Hogy öleli, csókolja egy percben fogadott apja őt, az árvát? s hogy taszítja el a másik percben? hogy vonja megint az ölébe? hogy löki félre ismét? Hogy ordítanak ketten együtt arra az emberre, kit ő vészben, viharban éppen ily nyugodtan látott állni, s aki aztán csak egyet szóclass="underline" azt is harag nélkül, csendesen, s a két dühös ember egyszerre megszelídül és elhallgat, nem bántja őt, mint nem bántották az örvények, a sziklák s a fegyveres katona urak.
És ő mindabból, amit beszélnek, nem ért semmit. És mármost az az ember, aki hónapok óta oly hű kísérője volt, aki “háromszor” megjárta érte a víz mélyét, akivel egyedül tudott saját nyelvén beszélni, végképp el fog távozni, és ő bizonyosan a szavát sem hallja többé.
De még egyszer meghallotta.
Timár, mielőtt az ajtó küszöbét átlépte volna, visszafordult Timéához, s megszólítá görögüclass="underline"
— Timéa kisasszony. Ez még az ön hozománya.
S azzal köpenye zsebéből elővonta a dulcsászás dobozkát.
Timéa odafutott hozzá, s átvevé a dobozt; s aztán odasietett Athalie-hoz, kedves mosolygással nyújtva neki az ajándékot, mit számára messze földről hozott.
Athalie felnyitá a dobozt, s azt mondá rá:
— Fi donc! hisz ennek rózsavízszaga van; éppen olyan szagú, mint mikor a szolgálók vasárnap templomba menetelkor a zsebkendőiket megrózsavizezik.
A szavakat nem értette Timéa; hanem az ajkpittyesztést, az orrfintorítást, azt megértette — s aztán nagyon elszomorodott. Zófia asszonyt próbálta megkínálni a török csemegével. Az meg azt mondá neki, hogy rosszak a fogai, nem eheti az édességet. Ekkor aztán egészen elszomorodva fordult a főhadnagyhoz a csemegével. Ah! az pompásnak találta ezt, s három kockát három falatra lenyelt belőle; amiért aztán Timéa olyan háladatosan mosolygott a szemébe.
Timár pedig ott állt az ajtóban, s nézte, hogy Timéa hogy mosolyog.
Egyszer aztán Timéának eszébe jutott, hogy Timárt is meg kellene kínálnia török édeskéjével. De már akkor Timár nem állt többé az ajtóban.
Azután nemsokára a főhadnagy is búcsút vett, és eltávozott.
Ügyes, udvarias ember lévén, Timéa előtt is maghajtá magát, ami annak nagyon jólesett.
Nemsokára visszajött Brazovics úr, s négyen voltak a szobában.
Brazovics úr Zófia asszonnyal valami görögforma nyelven kezdett el feleselni. Értett abból Timéa néha egy-egy szót; de az egész még idegenebb volt rá nézve, mint azok a nyelvek, amiknek egy szavához sem hajazott.
Arról beszéltek egymás közt, hogy mármost mit csináljanak ezzel a nyakukra hozott leánnyal. Az egész öröksége tesz tizenkétezer forintot aranyban, meg ha valamit még a nedves hajóáruért be lehet kapni. Ez nem elég arra, hogy valakit olyan kisasszonynak neveljenek, mint Athalie. Zófia asszony azt véleményezte, hogy egészen cseléd módjára kell szoktatni; szokjék a konyhához, a söpréshez, a mosáshoz, vasaláshoz: annak veszi hasznát. Úgysem veheti el más olyan kevés pénz mellett, mint valami “schreiber”, egy hajóbiztos; arra nézve pedig sokkal jobb, ha a felesége szolgálónak volt szoktatva, mint kisasszonynak. De Brazovics úr ebbe nem egyezett, mert mit mondana a világ? Utoljára megegyeztek abban a középútban, hogy Timéa nem fog ugyan a közönséges cselédek sorába számíttatni, hanem megáll a fogadott leány ranglépcsőjén. Az asztalnál a családdal fog együtt enni, de a felszolgálásnál segíteni fog. Nem állítják oda a mosóteknő mellé, de a saját ruháit meg Athalie finom fehér hímzéseit ő fogja gondozni. Varrni fog, ami a háznál szükséges, hanem az úri szobákban, nem a szobaleányéban. Athalie-nak segít a toalettjénél; hisz azt még mulatságból is megteheti. És nem fog a cselédszobában hálni, hanem Athalieval egy szobában. Úgyis szüksége van Athalie-nak valakire, akivel bizalmasabban rendelkezhessék. Ezért aztán azokat az öltönyöket, amiket nem akar már Athalie viselni, Timéa fogja megkapni.