“Kié is lehetnének ezek a kincsek?”
“A szultán bizonyosan sanyargató hadjáratokban rabolta azokat össze.”
“A kincstárnok hihetőleg elrabolta azokat a szultántól.”
“A Duna elrabolta mind a kettőtől.”
“Most a »senkié« azok.”
“A tieid.”
“Csak olyan jogon a te kincseid, mint a szultáné, a khazniáré, meg a Dunáé.”
“Hát Timéáé?”
Ennél a kérdésnél egy fekete hosszú vékony felhő állt a hold előtt keresztül, mintha kétfelé vágta volna azt.
Timár sokáig elgondolkozott.
A hold kibújt a felhővonal alul.
“Annál jobb rád nézve!”
“Ugye, hogy a szegény ember milyen komisz ember?”
“Azt leszidják, ha kötelességét végezte, azt gazembernek nevezik, ha szerencsétlenség éri; annak engedik, hogy magát a fára kösse, ha élni nem tud; azt nem gyógyítják meg a szép leányok, ha fáj a szíve. A szegény ember komisz ember.”
“S milyen dicső a gazdag ember. Hogy áldják! hogy keresik a barátságát! hogy kérnek tanácsot az eszétől! hogy bízzák rá az ország sorsát, hogy bolondulnak utána a nők!”
“Ugye, hogy egy »köszönöm szépen«-t sem hallottál az ajkairól soha?”
“Mi lenne abból, ha most te ezt a kincset, ahogy megtaláltad, odavinnéd, letennéd a lábaihoz, s azt mondanád neki: íme ez a tied, most hoztam a víz fenekéről neked!”
“Legelőször is nem értené meg, hogy mi ez. Mit tud ő arról, hogy egy doboz gyémánt ér-e többet, vagy egy doboz cukros sütemény? Hiszen gyermek.”
“Azután nem is jutna az ő kezébe, mert azt rögtön lefoglalná a gyámapja, az majd elharácsolná, elsikkasztaná kilenctized részét, hiszen senki sem ellenőrizheti, titokban értékesíthető kincs ez.”
“S végre ha mind Timéa kapná is meg, mi lenne a vége? Ő gazdag úrhölgy lenne, aki téged a maga fényes polcáról még csak meg sem fog látni soha; te pedig maradsz szegény, kopott hajós-schreiber, akinek még csak álmodnod is őrültség lenne őfelőle.”
“Most pedig megfordítva lesz a dolog. Te fogsz gazdag ember lenni, és ő lesz a szegény.”
“Nem így kívántad-e magad is a sorstul?”
“No hát így történt.”
“Te hoztad a hajó útjába a veszedelmes tőkét, amitől az elsüllyedt?”
“Nem.”
“Rosszat akarsz-e te Timéával?”
“Nem!”
“Hiszen nem akarod te megtartani a kincseket magadnak, amikre rátaláltál. Értékesíteni akarod azokat, szaporítani, még többre növelni, s majd mikor ezeknek alapján a második, a harmadik milliót is megszerezted, akkor odaléphetsz a szegény leányhoz, s azt mondod neki: legyen ez mind a tied — és én is vele!”
“Hát rosszat akarsz-e te ezzel?”
“Csak azért akarsz gazdaggá lenni, hogy őt boldoggá tehesd.”
“Alhatol nyugodt lelkiismerettel ezen a jó szándékodon.”
A hold félig alásüllyedt már a Dunába, csak az egyik ága állt ki a vízből, mint egy tűztorony; sugár képe a habokban egész a hajó orráig elnyúlt, s minden sugár, minden hullám Timárhoz beszélt.
És mind azt beszélte neki, hogy “itt a szerencse a kezedben, ragadd meg; tedd el. Senki nem tud erről semmit. Az egyetlen ember, aki tudta, fekszik a Duna fenekén.”
Timár hallgatá a hold szavait, a habok beszédét s azt a titkos szózatot, ami odabenn dobog — és homlokán a hideg veríték csurgott alá.
A hold utolsó tűzcsúcsát is lehúzta a víztükör alá, s végsugarával ezt mondá Timárnak:
“Gazdag vagy! Úr vagy!”
Hanem amint egészen sötét lett, egy hang a hallgató sötétség közepett, egy hang onnan belül e szót súgá fülébe:
“Tolvaj vagy!”
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Egy óra múlva a négylovas gyorsszekér vágtatott lóhalálában végig a szőnyi országúton, s mikor a Szent András tornya a tizenegyet verte, a gyorsszekér ott állt meg az “Anglia” mellett a kétfejű sasos kapu előtt. Timár sebesen ugrott le róla, s sietett be a házba.
Várták.
Az aranybánya
…Egyszer voltam a Csetátye Máréban.
Ha rágondolok e látványra, a keblem elszorul annál az eszménél, hogy leírjam, amit láttam. A fantázia összeroskad, mikor mindazt fel akarja emelni, amit az élő látás hozott eléje, s felakad a kifejezés, mikor érthetővé készül tenni azt, ami valóság.
Csak egy hasonlatot találok reá a fogalmak terén.
Képzeljük magunkat egyikébe azoknak az óriási hegyüregeknek, amiket a hold felszíne mutat elénk, miknek nagy távcsöveken keresztül mély, éles árnyakkal körülgyűrűzött aknáiba letekinthetünk. Ezekbe a kietlen, lakhatlan éjszakai puszta várakba. Képzeljük, hogy a Plutarch fenekén vagyunk, melyről azt hiszik, hogy valaha tűzhányó volt.
A Csetátye Máre egy ilyen óriási üres hegy. Egy rettenetes dóm, melynek csak kupolája hiányzik. A sziklák, mik körfalait képezik, titáni tömegekben egymásnak támogatva, mintha tornyok volnának keresztül-kasul döntve egymásra. Az iszonytató kráter egész fel a száz— meg százölnyi párkányáig, s le az ezeröles kerületű fenekéig egyetlen fűnek vagy bokornak nem ad helyet; nincs ott egyéb, mint kő. Kolosszok és obeliszkok, gúlák és kockák. Egy-egy kőszál egyenesen függ alá a meredélyről, mintha minden percben leszakadni készülne; századok óta függ ott már. Egy-egy tátongó szakadék végighasítja a falat, s alant mélységes üregben vész el. S az egyik oldalán e szörnyű szikladómnak van egy félredűlt kapunyílás; méltó bejárat a gigászok palotatermébe. Ezen a kapun kitekintve látunk az alant mélyedő völgyből kiemelkedni egy csúcsos hegyet, melyen szinte nincs semmi zöld, csupa kő. De ez a kő mind olyan apróra megtörött darabokból áll, hogy legnagyobb közöttük a felcsillámló ametiszt.
Ez a Csetátye Máre.
S ez a tűz nélküli vulkán, ez a hold körhegyeit utánzó sziklaüreg nem a természet munkája: ez egy emberi alkotás. A rómaiak műve ez. Ez a hegy aranyat tartalmazott; a római hódítók nekihajták a leigázott dák jobbágyokat, s ilyen üreggé vágatták ki a hegyet. A bejáratnál még most is látszanak a véső és kalapács művei, s látszanak a falakon a tűz nyomai. Még akkor lőpor nem volt, a sziklákat megtüzesíték, s aztán ecettel locsolták meg, így repeszték széjjel.
Az a csúcsos hegy, ami ott a völgyből kiemelkedik, mind a széttört kövekből támadt, mikből az aranyat kiszedték. Egy porrá tört hegy.
Egyszer aztán beszakadt a Csetátye Máre csúcsa, s eltemette a bányát. Azt mondják, hogy alant még egyszer olyan mélyre terjed az, mint amennyit a napvilág bejár belőle.
Az eltemetett sziklafolyosókban most is találnak római emlékeket. Az aranyásó rabszolga szabadon bocsátásáról szóló tabula ceramicát, melynek két viaszlapja közé odaszorítva volt még a rabszolga kedvesének hat ágra font emlékhajfürtje.
A körül lakó nép most is aranyat ás, aranyat tör a kőből.