Az első kérdése őexcellenciájának Timárhoz ez volt:
— Miért nem köt az úr kardot, mikor audienciára jön?
— Nem vagyok nemesember, kegyelmes uram.
— Úgy? — Ön azért jött hozzám ugyebár, hogy az ön ellen elrendelt befogatás és vizsgálat miatt elégtételt kérjen?
— Távol van tőlem, kegyelmes uram — felelt Timár. — A kormány kötelességét teljesítette, amidőn egy alaposnak látszó feladás miatt egész szigorával lépett fel nemcsak énellenem, hanem nálamnál nagyobb urak ellen is. Minthogy nemesember nem vagyok, még a primae nonus megsértése miatt sincs okom gravaminálni. Ellenben nagy köszönettel tartozom mind a feladónak, mind a vizsgáló bíróságnak azért, hogy e szigorú vizsgálat által kiderítette azt, hogy tiszta kézzel bántam a rám bízott vállalattal.
— Ah! tehát ön nem szándékozik elégtételt keresni feladója ellenében?
— Sőt károsnak tartanám azt, mert ezáltal elriasztatnék más igaz ember is, ki valódi visszaéléseket jelent föl. Az én becsületem helyre van állítva; a bosszúállás nem természetem. Azonfelül is se időm, se kedvem hozzá. Ami megtörtént, az legyen elfeledve.
Már erre a szóra az egyik kezét elővette az excellenciás úr a frakkszárny alul, hogy Timár vállát megveregesse vele.
— No, hallja ön, ez öntől igen praktikus nézet. Ön azt tartja, hogy nincs ideje megtorlási processzusokban ide-oda szaladgálni. Egészen okos felfogás. Tehát mi célból jött ön hozzám?
— Egy ajánlattal.
— Ah, egy ajánlattal?
— Melyhez kegyelmes uram pártfogása szükséges rám nézve.
A kegyelmes úr ismét eldugta a kezét a frakkszárny alá.
— Van a koronának egy uradalma az illír határőrvidéken, Levetincen.
— Ah; hum! — hápogott a magas úr, s nagyon összeráncolta a homlokát. — Mit akar ön ezzel?
— Azon a tájon szoktam járni mint gabonabevásárló biztos, s így jutottam a helyzet ismeretéhez. Az uradalom áll harmincezer holdból, melyet holdankint negyven krajcár haszonbérért Silbermann bécsi bankár bérelt ki a kormánytól. A szerződés kötése a Hofkammer jogaihoz tartozik, a befolyó haszonbérrel pedig a Hofkriegsrath rendelkezik. Ez húszezer forint. Silbermann az uradalmat három részre osztva albérlőknek adta ki, akik holdankint egy forintot fizettek neki.
— No igen. Hiszen őneki is kellett nyerni valamit.
— Természetes. Az albérlők viszont a környékbeli lakosoknak osztották ki apróbb részletekben a földeket természetben fizetett osztalékért. Most azonban két egymás után következett rossz évben, különösen az ideiben a nagy aszály miatt a bánáti föld nem adta meg a vetőmagot. A földészeknek nem termett semmi; azok az albérlőknek nem adhattak semmit, az albérlők a főbérlőnek nem fizettek semmit, s a főbérlő, hogy szerződésétől meneküljön, kridát mondott, s az idei bérlettel adós maradt.
Már erre a szóra mind a két keze előjött a kegyelmes úrnak a frakkszárny alul, elkezdett magyarázni a tíz ujján.
— Igen, mert olyan fényt űzött, mint egy fejedelem, a semmirekellő! Kérem, nyolcezer forintos lovakat tartott, azokon kucsírozott. Most licitálják őket. Én excellenciás úr vagyok, de nem vagyok képes nyolcezer forintos lovakat tartani.
Timár úgy tett, mintha nem jegyzett volna meg semmit. Folytatá:
— A Hofkammer most nem kapja meg a haszonbért, mert nincs miből egzekválni; bérlőnek, albérlőknek feleségeik vannak, s minden vagyonuk az asszonyuk hozománya. A hiányzó húszezer forint pedig a Hofkriegsrath pénztárából hiányzik. S úgy tudom, hogy a Hofkriegsrath most azt a Hofkammerrel akarja megfizettetni.
Őexcellenciája most a burnótszelencéjét nyitá fel, s amíg két ujja hegyével belenyúlt, fél szemmel a beszélőn igyekezett keresztülnézni.
— Az én legalázatosabb ajánlatom tehát ez — folytatá Timár, elővonva zsebéből egy összehajtott iratot. — Én kibérelem tíz évre a levetinci uradalmat azért az árért, amit az albérlők fizettek a főbérlőnek, tehát egy forintért holdanként.
— Hm! Ez szép.
— Az új bérlet, mivelhogy most november végén vagyunk, már egy évet elvesztett; a földek mind ugaron maradtak. Én azonban ajánlkozom nemcsak azt a kárba veszett évet felvenni a bérletidőbe, hanem kötelezem magamat az elmúlt év behajthatlan bérletösszegét is megtéríteni.
A kegyelmes úr kettőt peccentett két ujjával arany burnótszelencéje födelére, s ajkait erősen összeszorítá.
“Hm! — gondolá magában — ez arany ember! Ez többet tud, mint amennyit az ostoba képe elárul. Ez sejti azt, hogy a Hofkammer ki akarja venni a Hofkriegsrath kezéből a katonaélelmezés reszortját, s a komáromi vizsgálat erre volt célozva. Hogy az csúful megbukott, a Hofkriegsrath s annak a kardcsörtető úri pártfogói kerültek felül, s most meg azok akarják a Hofkammer kezéből kiásni a katonai határőrvidéki haszonbérletek kezelését. Az is bona vacca! S erre ismét igen jó ürügy a levetinci uradalom bukott haszonbérlője által okozott hiány. És most ez az ember, aki a Hofkammer által üldöztetett, aztán megmenekült, nem a Hofkammer ellenségéhez szegődik, hanem éppen ahhoz fordul, hogy kisegítse azt a zavarból, s megerősítse a helyzetét. Arany ember! Ezt meg kell becsülni!”
— Jól van! — monda a kegyelmes úr. — Ön derék ember, azt látom; ön meg volt általunk sértve, sérelmét feláldozta; tapasztalni fogja, hogy ez a helyes út, melyet egy okos állampolgárnak követnie kell. Csupán azért, hogy megmutassam, miszerint az állam az ilyen józan eszű állampolgárait meg tudja jutalmazni, biztosítom önt, hogy ajánlata el lesz fogadva. Jöjjön ön vissza még ma estefelé a hivatalomba. Biztosítom önt az eredmény felől.
Timár átadta a kegyelmes úrnak az írott ajánlatot, s mély főhajtással ajánlá magát, és eltávozott.
A kegyelmes úrnak megtetszett ez ember.
Legelőször is egy nagy méltatlanságot, ami nagy kellemetlenkedést vonhatott volna maga után, ha tovább űzik-fűzik, odaajándékoz és megbocsát a kormánynak. Másodszor az államnak előnyös szerződést ajánl, mely ötven százalékkal jobb az eddiginél. Harmadszor nagylelkű áldozattal segítségére jön a zavarba hozott Hofkammernek, s képessé teszi azt a Hofkriegsrath támadását diadalmasan visszautasítani. Háromszor arany ember!
De még negyedszer is az! Ezt nem tudhatá a kegyelmes úr. Ezt csak akkor tudta meg, mikor palotájába hazatért ebédelni, s a lovásza tudósítá, hogy az a bizonyos magyar ember, akire őkegyelmessége rábízta, hogy Silbermann nyolcezer forintos lovaira árverezzen őhelyette, a lovakat elhozta, s az ár iránt majd személyesen fog előterjesztést tenni.
Négyszeresen arany ember!
Mikor estefelé Timár a kegyelmes urat hivatalszobájában felkereste, már minden szemközt jövő arcán észreveheté a nyájas mosolygást. Az arany visszfénye az!
S őkegyelmessége az ajtóig eléje jött, és ott fogadta.
Íróasztalához vezeté. Ott volt kiterítve a szerződés, készen, minden aláírással, hivatalbélyeggel, nagy pecséttel ellátva.
— Olvassa el ön, hogy tetszeni fog-e önnek?
Az első, ami meglepé Timárt, az volt, hogy nem tíz évre, de húszra volt téve a szerződés ideje.
— Tetszik önnek ez az időtartam?
Hogyne tetszett volna?
A másik, ami meglepte Timárt, a saját neve volt, mely ekként hangzott: “Nemes Levetinczy Timár Mihály”.
— Tetszik önnek ez a predikátum?