“Nemes Levetinczy Timár Mihály.” Ez bizony elég szépen hangzik.
— Az armális majd utána fog önnek küldetni! — szólt kegyragyogású arccal a magas úr.
Timár a predikátummal együtt jegyzé alá a nevét a szerződésnek.
— Ne siessen ön még — szólt az excellenciás úr, midőn az is megvolt —, még egyet akarok önnek mondani. A kormánynak kötelessége az oly derék polgárokat, kik magukat a haza iránti kötelességek teljesítésében érdemesekké tették, kitüntetni. Fő figyelem fordíttatik e tekintetben azokra, kik nemzetgazdászati és kereskedelmi téren a közbecsülést kivívták. Nem tudna-e ön nekem valakit megnevezni, akit például a vaskoronarend általi feldíszíttetésre legmagasabb helyen felterjeszthetnék?
Őexcellenciája semmit sem tartott bizonyosabbnak, mint azt a feleletet, hogy: “Itt a saját gomblyukam, kegyelmes uram, nem találsz annál jobb helyet az érdemrended számára. Ha csak derék ember kell, az vagyok én”.
Hát hiszen így is volt értve a felszólítás.
Annál nagyobb volt tehát a magas úr bámulata, midőn Levetinczy Timár Mihály rövid gondolkozás után ezt felelé kérdésére:
— Igenis, kegyelmes uram, bátor leszek egy ilyen derék emberre ujjal mutatni, ki régóta köztiszteletben részesül, ki titokban jóltevője a környékbeli népnek — ez pedig a pleszkováci esperes, Sándorovics Cyrill, aki fölöttébb megérdemelné e kitüntetést.
A miniszter hátrahőkölt. Még ilyen ember nem került a szeme elé, aki arra a kérdésre, hogy “kinek adjuk ezt az érdemrendet?”, ne a tükörnek forduljon, s rámutasson saját magára: “ennek a derék embernek ni!” — hanem ahelyett lemenjen a mappa szélére, s ott a legszélső faluban fedezzen fel egy papot, ki neki se sógora, se komája, még csak nem is hitbeli papja, s azt mondja, hogy “ezt tartom én még magamnál is derekabb embernek”.
No ez már nagyon is arany ember! E közé legalábbis három karát ezüstöt kell vegyíteni az ötvösnek, hogy feldolgozható legyen.
Hanem a felszólítás már meg volt téve, s azt komolyan kellett venni.
— Jó, jó — monda a magas úr —; csakhogy az érdemrenddel való feldíszíttetésnek némi szertartásos előzményei vannak. A korona nem teheti ki magát a visszautasítás esélyének; annálfogva annak, aki ily kitüntetésben részesíttetik, előleges formalitásból saját kezűleg kell azért folyamodnia.
— A főtisztelendő úr fölöttébb szerény ember, ő azt csak akkor fogná tenni, ha magasabb helyről buzdítást kap rá.
— Úgy? értem. Tehát nehány sor saját kezűleg tőlem kielégítő lenne. Jól van. Minthogy ön ajánlotta, megteszem. Az államnak fel kell ismerni a titokban rejtező érdemet.
S a főúr saját kezűleg megírta a nehány buzdító sort Sándorovics Cyrill esperes úrnak, biztosítva arról, hogy eddigi kitűnő érdemeiért, ha kívánni fogja, a vaskoronarenddel fog feldíszíttetni.
Timár mélyen megköszönte a kegyet a magas úrnak, ki viszont biztosítá őt mindenkorra kiterjedő magas pártfogása felől.
És végig valamennyi hivatalszobán, ahol még tízféle expeditionalis tortúra várakozik a halandó emberre, mindenki sietett Timárnak azonnal szolgálatára lenni, s amit más hetekig nem bírna keresztülkergetni a hivatallabyrinthon: ő átrepült vele egy óra alatt.
Az orsovai tisztító vizeskorsó ott volt láthatatlan alakban.
Este volt, mire a rendbe hozott szerződési okiratokat mind a bőrtáskájába csomagolta.
És ekkor sietett.
De nem vacsorálni, se nem aludni; hanem vágtatott az “Arany Bárány”-hoz, ahol a nyergesújfalusi gyorsszekerészek szoktak állomásozni. A korcsmában vett egy zsemlyét meg egy knakkwurstot, s azt a zsebébe dugta; majd előveszi az úton.
S azzal előkiáltá a fuvarost.
— Rögtön indulunk. Nem kímélsz se ostort, se lovat. Egy forint borravaló minden mérföldre. Dupla fuvarbér a sietésért.
A fuvaros értette a többit.
Két perc múlva nagy ostorcsattogással vágtatott végig a szekér Bécs utcáin. Kiabálhatott utána a policei, hogy nem szabad Bécsben az ostorral pattogatni!
A gyors közlekedést akkoriban a gyorsparasztok rendszere tartá fenn, mely láncolatot képezett Bécstől Zimonyig. A fuvarosgazdák lovai éjjel-nappal készen álltak a befogásra, s mikor a falu végén hangzott az ostorkongás, már hozta ki a pihent négy lovat a felváltó gazda, s két perc alatt a megérkező szekér elé új fogat lett csatolva, s robogott a vonat tovább, esőben-sárban egyformán vágtatva, hegynek fel, hegynek alá, sohasem lassítva; ha két gyorsszekér összetalálkozott az út felén, mind a kettő kifogott, lovaikat átcserélték, s így csak fele utat tett mindegyik. A gyorsaság minőségét a fizetés mennyisége határozta meg.
Timár két nap, két éjjel ült a szekéren, soha enni sem szállt le, s aludni lehetett a kocsiban is, akárhogy verte a fejét a saraglyához, lőcshöz, szekér oldalához. Megszokta ő azt már.
A másodnap estéjén már, Zimonyban volt Timár, onnan éjszaka áthajtatott a levetinci uradalom legelső falujába.
Szép, enyhe idők jártak. És aznap már december elseje volt.
Timár a helység házához hajtatott, s odahívatta a bírót. Elmondta neki, hogy ő az uradalom új bérlője, megbízta, hogy hirdesse ki a gazdák között, hogy a földeket jövő évre is megkapják felébe. Két éven át nem volt termés: annyi, mintha ugarolt volna a földre; jövő évre dús aratásnak kell következni. Az idő kedvez, az ősz hosszúra nyúlik, még el lehet szántani-vetni, ha szorgalmasan hozzálátnak. — Ez mind jó volna, mondák neki, a szántással csak elkészülnének, de a fődolog az, hogy nincsen vetőmag. Drága pénzért sincsen. A gazdanép a saját földeit is tíl-túl vetette el őszivel. A köznép málén fog az idén kitelelni. — Lesz vetőmag is, biztatá a földészeket Timár, ő fog gondoskodni arról. — S így járta végig a többi falvakat is, amikben a felesgazdák laktak, s biztatására rögtön nekiakasztották az ekét az ugarnak, s elkezdték széltében-hosszában szántani a roppant területet, mely már arra volt szánva, hogy egy egész évig parlagon maradjon, s ne teremjen mást, mint bogácskórót.
De hát a vetőmag honnan kerül elő? Oláhországból hajóval fölhozni már késő; itt a közelben nem kapható.
De Timár tudta azt, hogy kapható az valahol.
December másodikán este érkezett meg Pleszkovácra, ahol kora ősszel még agyon akarták verni. Ott felkereste főtisztelendő Sándorovics Cyrill urat, aki ugyanakkor kikergette a házából.
— No, fiam, hát megint itt vagy? — e szókkal fogadá őt a főtisztelendő úr, ki oly nagy barátja és jóltevője a népnek, hogy rég megérdemlette volna a vaskoronarendet, ha olyan szerény nem volna. — Mit akarsz megint? Búzát akarsz tőlem venni? Mondtam már ezelőtt két hónappal, hogy nincs; nem adok; mit akarsz mondani? Ne hazudj, mert nem hiszek semmit. Görög neved van, hosszú bajuszod van; nem hiszek a pofádnak.
Timár mosolygott.
— No, ezúttal igazmondással jövök.
— Nem lehet az! ti felsővidéki kereskedők mindig megcsaltok bennünket, elhitetitek, hogy bő termés volt odafenn, hogy a búza árát leverjétek. Mikor zabot akartok venni tőlünk, elhíresztelitek, hogy a kormány minden lovát eladja. Hamis a lelketek.
— Most pedig igazat mondok. Én a kormány megbízásából jöttem, s annak a nevében instálom meg főtisztelendőségedet, hogy nyissa meg számunkra magtárát. A kormány megtudva, hogy a vidékbeli népnek nincsen vetőmagja, kölcsönképp akar azt nekik kiosztani. Szent cél és nagy jótékonyság a népre nézve, s jó szolgálat a kormány előtt, aki abban segítségére lesz. A búzát nem én veszem által, hanem maguk a parasztgazdák, akik azt vetőmagnak kapják.