— Hja, fiam, ez mind igaz, én magam is sajnálom szegény népet, de hát nekem sincs. Honnan vettem volna? Magamnak sem termett. Itt a nagy bolond kontignációs magazin, de üres mind a három emelete.
— Nem üres az, főtisztelendő atyám, tudom én, hogy még a harmadévi termés is benne van, kapok én ott még legalább tízezer mérő búzát.
— Kapsz kutyát! Biz oda nem mégy. Öt forintért sem adom. Tavaszra hét forint lesz az ára, akkor majd odadom. Hazudsz, nem a kormány keresteti. Te akarod magad elcsípni. Egy szemet sem adok. Tud is a kormány arról valamit, hogy te vagy a világon, meg hogy én vagyok a világon. Békák vagyunk mi annak mind a ketten.
A bástya állta keményen a kis ágyútüzet. Timár a zsebébe nyúlt, s előhúzta a huszonnégy fontost, a miniszter levelét.
A főtisztelendő úr, mikor azt a levelet elolvasá, nem tudta egyhirtelen, hogy szemeinek ne higgyen-e, vagy Timárnak.
Azonban a nagy kétfejű sasos pecsét kívül, belül pedig a Hofkammer hivatalos stampigliája tökéletesen meggyőzték afelől, hogy ez nem csalás, ez élő valóság.
Ez volt pedig az ő álmainak netovábbja. Egy olyan fényes keresztet viselhetni a mellén. Ismerte ezt az ő gyengéjét Timár jól; mert sokszor hallotta tőle, mikor megkötött alku után együtt maradtak poharazgatni, azokat a keserves panaszokat, hogy milyen helytelenül cselekszik a kormány, midőn a karlócai pátriárka mellére annyi érdemrendet felaggat; minek egy embernek olyan sok, másnak meg semmi?
Ez volt a főtisztelendő úr legmagasabb vágya. Feltűzhetni azt az érdemrendet, hadd bámuljon el rajta a paraszt, s hadd irigykedjék a csajkás őrnagy, akinek még olyan nincsen. A pátriárka is mindjárt egy fokkal nyájasabb leend iránta.
De egészen át is változott egyszerre minden indulata Timár iránt.
— Ülj le, kedves öcsém! (Eddig még székkel sem kínálta.) Hát mondd meg, hogy jutottál te ilyen excellenciás úrnak az ismeretségéhez? Hogy bízták rád ezt a levelet?
Timár aztán mondott neki egy mesét, mintha nyomtatásban olvasta volna. Hogy ő elhagyta Brazovicsot, s kormányszolgálatba állott, a miniszter úrnál nagy befolyása van; e kitüntetésre is ő ajánlotta régi derék ismerősét, a főtisztelendő urat.
— Mindjárt tudtam én, hogy nem vagy te olyan bolond ember, mint amilyennek látszol! Ezért szerettelek mindig olyan nagyon. No, fiam, minthogy olyan görögforma neved van, meg hogy olyan jó, becsületes képed van, hát adok búzát. Mennyi kell? Tízezer, tizenkétezer mérő? Amennyi van, mind odadom. Nem a miniszternek a kedvéért, azt ne hidd, hanem a te jó képedért; meg hogy a szegény néppel jót tegyek. Mit mondtam? Öt forintért adom? No teneked odadom négy forintért és tizenkilenc garasért. De kifizeted mindjárt? Vagy fölmenjek érte Bécsbe? Egyúttal azt is elvégezhetem. Mert magam is felmegyek, személyesen megköszönöm ezt a gráciát őexcellenciájának. Te is eljössz velem, ugye? elviszesz odáig? No te kívül maradsz a pitvarban. Mondsza csak, milyen ember a miniszter úr? Magas? Alacsony? Nyájas? Haragos? Mindjárt ideadja azt a keresztet? Szereti-e a jó karlócai ürmös bort? No azt te is megkóstolod mindjárt.
Hasztalan volt Timárnak minden szabadkozása, hogy ő még az éjjel vissza akar menni Levetincre, utasítani a sáfárokat, hogy küldjék a felesbérlőket a vetőmagért rögtön; nem eresztette a szíves házigazda, inkább maga állított elé lovas legényeket, kik által Timár mindenfelé elküldözte az üzeneteket, s Miskának ott kellett nála maradni éjszakára.
A főtisztelendő úrnak voltak olyan gömbölyű, talpatlan poharai, amiket nem lehet a kézből letenni, hacsak ki nem itta belőlük az ember a bort, mert feldűlnek. Azokból egyet odaadott Timár kezébe, másikat fogta a magáéba, s reggelig elbeszélgettek ilyenformán. Timáron meg sem látszott, hogy bort ivott. Tudott ő már ahhoz. Sokat járt ő a Bácskában.
Másnap már jöttek a parasztgazdák szekereikkel az esperes udvarára.
Mikor meglátták, hogy csakugyan ki vannak nyitva a háromemeletes gabonatár kapui, akkor azt mondták Timárnak, hogy de már ezentúl ő lesz a csodatevő szent. Volt abban a magtárban annyi harmadévi gabona, amennyit csak őszi alá el bírtak vetni.
Timár addig el nem mozdult a bérlett uradalomból, míg a kemény fagyok be nem következtek, amik az őszi búzavetésnek aztán határt szabtak. De elég volt ez az idénre. A többi marad tavaszi alá, vagy ugarnak, kaszálónak. A harmincezer holdas birtokban alig volt nehány száz hold legelő, a többi mind első osztályú búzatermő televény sík föld. Ha itt a jövő év áldást hoz, irtóztató lesz a termés. A vetés pedig éppen jókor történt. Az egész ősz október végéig száraz volt és szeles; akik azalatt vetettek, azoknak megint rossz termésük lesz jövő évre is, mert a százezernyi vándor hörcsök kiette a ki nem kelt gabonát. Akik novemberben vetettek, sárba, azoknak viszont ártott a korán leesett hó, mert a kikelt vetés kipállott a hó alatt a lágy földben; hanem amint ez a hó hirtelen elolvadt, hosszú enyhe idő jött, ami eltartott egész karácsonyig, akik azalatt vetettek, igen jól jártak: a hörcsök elpusztult már, a fagy elébb jött, mint a hó, s ez a szép fehér takaró aztán elfödte a kincseiket minden pusztító ellenség elől a tavaszig.
Nagy hazárdjáték a földmívelés! Vagy hatot, vagy vakot!
Timárnak hatot vetett.
Olyan áldott év következett, hogy aki szerencsésen vethetett el, annak a Bánátban húsz magot fizetett az aratás.
A levetinci földészek áldották az új bérlőt, aki nem engedte elveszni ezt az évet. A saját földeik rossz, gazos, üszögös terményt adtak, a feles földek pedig ontották a tiszta búzát.
És abban az évben Timár harminc hajóval vontatta fel Komáromba, Győrbe a legszebb gabonaneműeket, s a harminc hajó terhe annyi pénzében volt neki, mint másnak három.
Tőle függött meghatározni, hogy félmilliót nyerjen-e abban az egy évben, vagy megtoldja azt még százezerrel? vagy leengedjen egy százezeret abból a félmillióból? talán azért, hogy a szegény népnek olcsóbbá tegye a kenyeret? vagy talán azért, hogy a szegény versenytársaknak a torkukra tegye a kést?
Hiszen úgy játszhatott velük, mint a macska az egérrel. Úgy lenyomhatta a gabona árát, ahogy neki tetszett.
A Brazovics-kávéházban minden este dühös jelenetek folytak az egybegyűlt gabonakereskedők között. Ez az egy év óta felcseperedett Timár minden kereskedőt letipor. Nincs mód mellette megállhatni a piacon. Annyi a pénze, mint a polyva, s úgy vesztegeti az áruját, mintha lopta volna. Bizony torkon ragadnák, ha odamenne közéjük.
De sohasem megy.
Nem látja azt soha senki, hogy valakivel ismeretségkötés végett szóba állna. Senkivel sem közli, amihez kezdeni akar. És akármihez kezd, az mind arannyá válik a kezében. Új meg új vállalatok indulnak meg általa, amiket más ember is kitalálhatott volna; amik ott feküdtek a tenyerén minden embernek, csak a markát kellett volna összeszorítania; de csak akkor vették észre, mikor már ez az ember felmarkolta előlük. És sohasem nyugszik; mindig kocsin ül, utazik, jön-megy; az a csoda, hogy minek lakik még ebben a városban? Miért nem megy Bécsbe? Minek ilyen gazdag embernek Komáromban tartani főüzletét? (Bárha akkor fontos kereskedelmi piac volt az.)
Timár tudta, hogy mi köti őt oda. Ő tudta, hogy miért lakik abban a városban, ahol minden kereskedőtársa halálos ellensége, ahol a Brazovics-kávéház ajtaja előtt, mikor végighajtat, mindig az az áldás hangzik utána: “törjön ki a nyakad!” Ennek a háznak is az ő markába kell még kerülni minden benne levővel együtt!
Ez tartotta őt Komáromhoz kötve, mikor már másfél milliomos volt; mégis ott maradt, ahol őt még mindig Timárnak hítták, s nehezen akartak hozzászokni az új nemesi névhez: “Levetinczy”.