Pedig a nemesi névhez nemesi tetteket is tudott csatolni. A város szegényei számára kórházat alapított, a protestáns tanodában ösztöndíjakat tűzött ki, még az áldozó kehely is arannyá vált a kezében; a régi ezüst helyett aranyat csináltatott az egyháznak. Kapuja mindig nyitva volt a szegénynek, s péntek napon utca hosszat állt házáig a koldusnép, aki a maga pénzeért jött, a legnagyobb rézpénzért a világon, amit vargatallérnak neveznek. S nagy híre járt, hogy amely hajóslegénye a vízbe fulladt, annak az árváit ő nevelteti fel, s özvegyének évdíjt fizet. Arany ember! arany ember!
Csak egy hang odabenn mondta mindig: “Ez nem igaz! Ez mind nem igaz!”
Leánytréfa
Brazovics úr ebéd után a feketekávéját a felesége szobájában szokta meginni, irgalmatlan latakia-dohányfüstöt árasztva maga körül.
Kacsuka úr Athalie-val sugdosott egy kis asztal mellett ülve, melynek egyik szögleténél Zófia asszony tett úgy, mintha varrna valamit. (Már egy év óta folyvást nagy tüntetéssel volt annál a kis asztalnál varrás, hímzés kiterítve, hogy lássa minden látogató, hogy a stafírungot készítik.)
Kacsuka úr most már csaknem ott lakott a háznál; délelőtt jött, ebédre ott marasztották, s a késő est vetette haza.
Úgy látszik, hogy nagyon meg lehetett már erősítve Komárom vára, hogy a mérnöktisztnek egész nap Athalie kisasszonnyal lehetett foglalkozni.
Hanem annál inkább roskadoztak Kacsuka úr saját várának erődítményei. Itt volt az idő, hogy megházasodjék. Pedig úgy védte magát, mint egy Zrínyi. Ha elősáncaiból kiszorították, bevonult a fellegvárba. Mindig volt valami elfogadható ürügye, amivel a házasságot elnapolja. De már az utolsó aknákat is felrobbantották ellene; már a kauciót is betábláztatták a Brazovics-házra, s a Hofkriegsrath elfogadta azt készpénz helyett: már szállást is találtak az új pár számára, s jött az utolsó csapás: Kacsuka úr megkapta a kapitányi előléptetést. Ez volt a véghatár. Az utolsó mentség tölténye is ki volt lőve, nem volt hátra más, mint kapitulálni s elvenni a szép, gazdag leányt.
Brazovics úr pedig napról napra mérgesebb lett, mikor a feketekávéját itta a nők szobájában, és aki ezt a mérget itatta vele, az mindig Timár volt.
Ez volt az ő mindennapi Karthágója!
— Már micsoda istentelenséget gondol ki megint ez az ember? Más becsületes gabonakereskedő, ha beáll a tél, örül, hogy megpihenhet: ez meg nekifog olyan dolognak, aminek soha más ember nem hallotta a hírét. Kibérli a Balatont, s télen a jég alatt halásztat benne! A múltkor egyetlenegy fogásra háromszáz mázsa halat húztak ki neki a kenesei foknál. Hisz ez valóságos rablás! Tavaszra úgy kipusztítja a Balatont, hogy nem marad abban egy bökle, egy babaj, egy sügér, egy garda, egy őn, egy kűsz sem, nemhogy fogas. S aztán mind viszi fel Bécsbe. Hát azért terem a Balaton fogast, hogy azt a német egye meg? Átkozott veszekedett ember! Ezt igazán közköltségen kellene elpusztíttatni. Én előbb-utóbb is megölöm ezt az embert, az bizonyos. Mikor a hídon átjön, megfogatom két hajóslegénnyel, s beledobatom a Dunába. Adok egy silbaknak száz forintot, hogy mikor éjjel elmegy a várta előtt, véletlenségből lője agyon. Bedobok az udvarára egy veszett kutyát, hogy mikor reggel kijön, harapja meg. Hiszen megérdemli az, hogy fölakasszák! Jobban megérdemli, mint Angyal Bandi meg Zöld Marci. Mert Zöld Marci csak azt a pénzt veszi el tőlem, amit nálam talál, de ez a tolvaj még a házamat is ellopja a fejem fölül. Rágyújtatom egyszer a házát, hogy beleégjen! S még nemesemberré teszik! S még a vármegyegyűlésen kinevezik assessornak, s ott ül a gézengúz velem egy sorban. Velem, akinek tősgyökeres magyar nemes volt az öregapám is, egy ilyen jöttment! De iszen jöjjön csak még egyszer a restauráció, s merje odahozni a pofáját, felbiztatok egy csoport gibernyúzi nemest, kidobatom velük az ablakon, hogy a nyaka kitörik! Csak egyszer valami ebéden összejönnék vele, tudom, hogy megpaprikáznám a levesét úgy gebulával, hogy hanyatt fordulna tőle, mint a döglött hal. S még azt hallom, hogy úri kisasszonyokhoz is eljár látogatóba a semmiházi. Ez a Timár! Ez a hajós-schreiber! Akinek csak “iszaptaposó” a címe. Ej, de szeretném, ha egyszer valami olyan házhoz vetődnék, ahova valami derék vitéz katonatiszt jár, s az kihíná duellumra, s aztán felspékelné, mint a békát, így ni!
Brazovics úr világos célzással tekintett Kacsuka úrra, az azonban úgy tett, mintha nem is hallgatott volna rá.
Hallgatott biz az; de amit Brazovics úr beszédéből megértett, az volt, hogy ez a felcseperedett milliomos itt a városban Brazovics úr gazdagságán aligha nagy csorbát nem ejtett, s ez a düh ellene nemcsak Brazovics urat, hanem emeletes házát is rázkódtatja, s ennek a meggondolása nemigen szaporítá Kacsuka örömét a közeledő menyegzői nap vártában.
— Dejszen nem várom én azt, hogy valaki más ölje meg ezt a fickót! — szólt végre Brazovics úr, fölkelve kávéja mellől, s letéve a csibukját, s előkeresve cukornád botját a szegletből. — Van nekem egy stilétes botom. Azóta vettem, hogy ez az ember itten grasszál; egyenesen őérte vettem. (S hogy valóban elhiggyék, ki is húzta a cukornádból a hegyes pálcatőrt.) Itt van ni! Amint egyszer összetalálkozom vele, csak egyszer magunk legyünk ketten! Ezt a gyilkot idáig verem a testébe, ni! Odaszegezem vele a falhoz, mint a bőregeret, azt fogadom!
S fogadását véres szemei forgatásával igyekezett nyomatékossá tenni.
Azután kiitta a kávémaradékot, s felöltve télikabátját, azt mondá, hogy mármost megy a gschäftbe. Igen: ferblizni. Majd megjön jókor. Azaz, hogy jókor reggel.
Hagyta menni mindenki.
Amint aztán Brazovics úr házának szűk csigalépcsőjén alálépegetne: nagy óvatossággal, mert nehéz termetének nem volt rendeltetése a lépcsőn alászaladva sietni, ki jön rá alulról szemközt? Timár…
No most itt van a keze között! Egy késdöfésnyire egymás közelében. Egy szűk, sötét helyen, ahol senki sem látja őket. A legtöbb orgyilkosságot lépcsőkön hajtották véghez. Timárnál semmi fegyver, még csak egy pálca sincs, Athanáz úrnál pedig két láb hosszú pálcakard.
Athanáz úr, amint Timárt megpillantja, a jobbjában levő tőrbotot csapja a hóna alá, s nagy lármás hangon kiált eléje, kalapját levéve: “Alászolgája, jó napot kívánok, tekintetes Levetinczy úr!”
Mire Timár azzal viszonz, hogy: “szervusz, Tanaszi! hát már mégy a gschäftbe?”
— Hehehe! — nevet kedélyesen Athanáz úr, mint a tréfás csínyen kapott gyermek. — Hát te, Miska, nem jössz egyszer oda közénk?
— Nem biz én. Ha parancsoljátok, hogy egypár száz forintot elveszítsek, azt inkább előre kifizetem: de hogy én egész éjjel ott lessem a “sántát”, s izzadjak mellette, az nem nekem való mulatság.
— Hehehe! No hát csak eredj fel az asszonyokhoz, odafenn vannak. Jó mulatást! Én már nem látlak ma.
Azzal szívélyes kézszorítással elváltak egymástól.
Mert nem kell ám Athanáz úr fenyegetéseit komolyan venni. Csak a hangja rettenetes annak, meg a termete. Nem is igen fél tőle senki. Még a felesége sem. Az meg éppen nem.
Tudja azt Athanáz úr nagyon jól, hogy Mihály sokat jár az ő házához; és úgy csinálja ki a dolgot, hogy olyankor ő már ne legyen otthon. Azt is sejteti vele Zófia asszony, hogy alighanem Athalie szép szemeiért jár oda. Ez Kacsuka úr dolga. Ha Kacsuka úr nem spékeli fel Timárt, mint a békát, ez az ő hibája. Az avisót megkapta rá. És úgy látszik, hogy mégsem spékeli fel; pedig Timárral elégszer találkozik Athalie-nál.