Tehát tanult éjjel-nappal.
Káté, zsoltár, biblia végit járta már; ekkor egy új tréfát találtak ki számára. Elmondták neki, hogy ki van tűzve már a menyegző napja; hanem addig a napig el kell készülni sok-sok köntösnek. A sok fehérnemű, a sok pipere, cicoma hátráltatja a napokat. Hát még a menyasszonyi köntös, amiben esküvőre fog menni! Azt magának a menyasszonynak kell saját kezűleg kihímezni. Ezt már értette Timéa: ez törökül is így van. És gyönyörűen tudott hímezni selyemmel, ezüsttel és arannyal. Arra tanították meg otthon a háremben legjobban.
Hát aztán odaadták neki Athalie menyasszonyruháját, hogy varrjon rá oly pompás hímet, aminőre otthon tanították. Azt mondták, hogy ez az ő saját menyasszonyi köntöse lesz. Timéa telides-tele rajzolta annak uszályát, széleit gyönyörű arabeszkekkel, s aztán hozzáfogott azoknak kihímezéséhez. Remekmű készült ujjai alatt. Korán reggeltől késő estig dolgozott rajta; mikor a látogatók jöttek is, nem tette le kezéből a munkát; dolgozva beszélgetett velük, s jó volt, hogy szemeit örökösen a hímzésre lesütve tarthatá; nem kellett senkinek a szemébe néznie.
És azért is jó volt, hogy nem láthatta, hogy kigúnyolják a háta mögött. A némberek integetnek egymásnak s a látogatóba jött férfiaknak, hogy ez most azért siet oly szorgalmasan a hímzéssel, mert azt hiszi, hogy a saját köntösét varrja. A kis bolond! Timár látta ezt mind.
Óh! hányszor távozott el e háztól oly keserűséggel szívében, hogy mikor a lépcső alján azt a két márványoszlopot két kezével megfogta, Sámson jutott eszébe, aki magára dönti a filiszteusok házát.
Mikor dönti hát már?
Az a nap pedig, amelynek közeledtét oly titokteljes remegéssel várta Timéa, csakugyan Kacsuka úr esküvőjének napja volt, de Athalie kisasszonnyal.
Hanem annak a napnak sajátságos akadályai voltak még a világon. Nem az égi aspektusokban, nem is a szeretők szíveiben (mert hiszen szeretik azok egymást, amennyire éppen szükséges), hanem — Brazovics úr pénzviszonyaiban.
Kacsuka úr, mikor Brazovics úr leánya kezét megkérte, igen őszintén feltárta előtte a sorsát. Ő szegény legény, ami jövedelme van, az éppen arra elég, hogy mint magános ember, katonai rangjához illően megjelenhessen a világ előtt; de egy nőt abból eltartani nem lehet, s különösen egy nőt, aki minden kényelemhez és fényűzéshez van szokva; azért tisztán és világosan megmondta az apának, hogy ő csak azon esetben nősülhet, ha feleségének hozománya azt képessé teszi a háztartás fedezésére. No, ez ellen Brazovics úrnak sem volt semmi kifogása. Ő nem fukarkodik ily kérdésben. Ő leányával a menyegző napján százezer forintot ád készpénzben nászhozományul, s azzal tehetnek, amit akarnak.
És akkor, amikor ezt megígérte Brazovics úr, képes is volt azt teljesíteni. Hanem azóta közbejött ez a Timár. Ez mindenféle hallatlan utakon és módokon annyi zavart csinált Brazovics úr spekulációiban, úgy megrontotta legbiztosabb számításait, úgy megtörte a gabonapiacon, úgy kitúrta a versenyzéseknél, úgy betette előtte az ajtót a hajdani befolyásos köröknél, hogy Brazovics úr ez idő szerint lehetetlenségnek találta akárhonnan is százezer forintot előteremteni.
Az is igaz volt, amit Kacsuka úr Timárnak mondott, hogy Brazovics úr maga sohasem tudja, hogyan áll az üzlete; vajon víz fölött úszik-e vagy víz alatt? Úgy össze vannak abban bonyolítva új vállalatok a régiekkel, hasznosak a károsakkal, úgy másznak egymás hátára abban a képzelt nyereségek, behajthatlan követelések az önmagától eltitkolt tartozásokkal, a lerázhatatlan szerződésekkel, per alatt levő kétséges ügyekkel, hogy Brazovics úrról senki sem tudhatja, ő maga legkevésbé, hogy mikor Krőzus, mikor Irus. Azért akinek igénybe vehető százezer forintja van nála, az okos ember lesz, ha ezt inkább ma akarja látni, mint holnap.
És Kacsuka úr volt ennyire okos ember.
Athanáz úr egypárszor elővette, hogy megközelítse a hadmérnök sáncait; tett neki kedvezőbb ajánlatokat: minek az ő kezébe az a százezer forint, az asszony majd eltékozolja azt; annak a kamatja csak hatezer forint. Nem jobb lenne-e, ha Athanáz úr évenkénti nyolcezer forint segéllyel váltaná fel azt, s a tőke maradna nála? Nem jobb lenne-e, ha egy fekvő birtokát engedné át az új párnak, mely hétezer forintot jövedelmez? De a hadmérnök nem engedte az utolsó redoute-ját bevétetni. Rögtön betömte a víárkokat, s azzal fenyegetőzött, hogy a levegőbe röpíti az egész házassági citadellát, ha őneki a százezer forintot esküvő előtt le nem fizetik.
Brazovics úr tehát nagyon meg volt akadva, s ha volt valaki, aki még nagyobb elkeseredéssel nézte a Timéa ujjai alatt készülő nászruhát, mint Timár, úgy az bizonyosan Brazovics úr volt.
De ad vocem Timár! Egy mentő gondolat támadt Brazovics úr fejében.
Ezt a Timárt ő gyűlöli nagyon. Elvesztené egy kanál vízben. Vajon nem jó volna, ha a leányát hozzá adná feleségül?
Hiszen nincsen ő Kacsuka úrhoz hozzávarrva. Ha nem akar a kapitány házasodni, hát menjen sáncot ásatni; itt az a kérdés, hogy Athalie férjhez menjen.
És a csere nem volna rossz. Ez a Timár ugyan egy megvetésre méltó gézengúz, egy felakasztani való rabló, de mindjárt nem lenne az, mihelyt Athalie-t nőül venné. Lám, még az is egyszerre becsületes emberré lenne általa. Megszűnnék az ellenségeskedés, a versenyzés; társ lenne az üzletben; minden újra rendben lenne.
És a dolog egészen valószínű. Timár sokat jár a házhoz. Csak nem a szolgálók kedvéért jár? Csak az a hiba nála, hogy olyan szemérmetes. Nem mer nyilatkozni, hogy hajdani főnöke kisasszonyáig merte légyen emelni a szemeit. Meg ettől a katonatiszttől is tart; fél, hogy levágja a nyakát. No, ezen a félénk emberen segíteni kell.
Egy délután Athanáz úr dupla porció ánizsszeszt töltött a feketekávéja közé (ami a bátorságot növeli), azt saját szobájába vitette, meghagyva az asszonyoknak, hogy ha Timár jön, küldjék át hozzá egy szóra.
Azzal rágyújtott szobájában a török dohányra, s olyan ötödik elementumot csinált maga körül füstből, hogy amint abban alá s fel járkált, el-eltűnt benne, s megint úgy merült ki belőle kiülő nagy vörös szemeivel, mint az óriás tintahal, aki lesi a tengerbe eső prédát, hogy kiszíja a vérét.
Nemsokára jött a préda.
Timár, amint megérté Zófia asszonytól, hogy Athanáz úr akar vele beszélni, sietett át hozzá.
A nagy tintahal odaúszott eléje a füsttengeren keresztül, rámeresztve polypusi két ijesztő szemét, s a tengerbeli szörnyeteg módjára rögtön megrohanta ragadmányát, s egyenesen a szájába kiáltott:
— Hallja az úr! Miért jár az úr ehhez a házhoz? Mi célja van az úrnak az én leányommal?
Ez a legjobb mód az ilyen gyáva legényt nyilatkozatra bírni. Az ilyen szótul az ember megijed: forogni kezd vele a világ; mire észreveszi, elesett, s hova esett? bele a szent házasságba!
Borzasztó dolog az ilyen kérdésre megfelelni.
Timár legelőször is azt tudta meg Athanáz úr szavából, hogy az most nagyon sok anisette-et ivott. Attól ilyen vitéz.
— Uram — monda neki nyugodt hangon —, énnekem az ön kisasszonyával semmi célom sincsen. S annál kevésbé is lehetne, minthogy a kisasszonynak már vőlegénye van, s az nekem jó barátom. Hogy miért járok én önnek a házához, azt megmondom. Ha nem kérdezte volna ön, nem szóltam volna; de mert kérdezte, hát tudja meg. Én azért járok ide, mert megfogadtam az ön szerencsétlenül elhalt barátjának és rokonának, hogy árva gyermekére ügyelni fogok. Én jártam ide azért, hogy meglássam, mint bánnak önök a kezükre bízott szegény gyermekkel. Cudarul bánnak önök vele, Brazovics uram, cudarul! Ezt én önnek szemébe mondom, és a saját házánál. Ön elsinkófálta az árvának minden vagyonát! Igenis! elsinkófálta: ez rá az igazi szó. S önnek az egész családja átkozott gúnyt űz a szegény gyermekből. Megmérgezik a lelkét egész életére. Megveri önöket az Isten! És most utoljára találkoztunk ketten együtt ennél a háznál, Brazovics uram, s ne kívánja ön megérni azt az órát, amikor még egyszer ide visszajövök!