— Hát haragudjék! — szólt a gyermek dacosan, kifacsarva áztatott haját, s azután leült a padra Zófia asszony mögé, s elkezdte szétzilált hajzatát egyszerű hármas fonatba idomítani.
A dac már megszületett szívében. Kezdett nem félni. A kapitány szavai erőt költöttek lelkében. Az ő kívánsága, az ő ízlése törvény volt rá nézve. Összefonta egyszerű tekercsbe a haját, s úgy akasztotta azt fel természetes kontyban a fejére, ahogy az mondta.
Zófia asszony kacagott magában, befelé fordított nevetéssel. Ez a leánygyermek egészen bolonddá van téve!
Amíg az a haját fonta, Zófia asszony közelebb simult hozzája, s iparkodott kedvét keresni.
— No hát hadd mondom el végig, milyen az az esküvő. Hol szakította félbe az a bohó Kacsuka? Hej, ha tudná, hogy miről beszéltünk! No hát ott hagytam el, hogy a menyasszony és a vőlegény egy pohárból isznak. A kórus meg a diakón ezalatt folyvást éneklik, hogy “Goszpodi Pomiluj!”. Akkor a pópa felolvassa az evangéliumot, s azalatt a násznagyok tartják a koronát az új házaspár feje fölött. Akkor azután a pópa átveszi a koronákat, visszateszi az ezüsttálcára, s így szól a vőlegényhez: “Légy dicsőítve, mint Ábrahám, megáldva, mint Izsák, és megszaporodva, mint Jákob!” Azután a menyasszonyhoz fordul, s azt mondja: “Légy magasztalva, mint Sára, örvendj, mint Rebeka, és szaporodjál, mint Ráchel!” S ez áldás után a menyasszony és a vőlegény egymást a násznép előtt s az oltár előtt háromszor megcsókolják…
Timéa lehunyta szemeit, hogy ne lássa azt a jelenetet.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Athalie csak elbámult, mikor hazaérkezett, s meglátta Timéát lebontott hajával.
— Hát teneked ki engedte meg, hogy a hajadat lebontsd? Hol a giraff fésűd? Hol a csokrod? Feltűzöd mindjárt!
Timéa összeszorítá az ajkait, s megrázta a fejét.
— Teszed mindjárt, amit mondok?
— Nem!
Athalie elbámult e szokatlan makacsságon. Ez valami hallatlan volt előtte, hogy ellent merjen valaki mondani! És még hozzá ez a kegyelemkenyérre fogadott gyermek, aki olyan alázatos volt mindig, aki a lábát csókolta egyszer.
— Nem? — kérdezé odalépve Timéa elé, s dühtől kikelt arcát annak fehér arcához közelítve, mintha el akarná azt égetni.
Zófia asszony egy szögletből nézte azt nagy kárörömmel.
— Mondtam ugye, hogy majd kikapsz, ha Athalie megjön?
Timéa pedig odanézett Athalie szikrázó szemeibe, s még egyszer ismétlé:
— Nem!
— Miért nem? — kiálta Athalie (most már az anyjához hasonlított a hangja, s az apjáéhoz a szemei).
— Mert így szebb vagyok! — felelt Timéa.
— Ki mondta azt neked?
— Ő…
Athalie két kezének minden ujja saskörömmé görbült, összeszorított fogai kivillantak szép ajkai közül. Most mindjárt széttépi ezt a leányt!
Akkor aztán elnevette magát.
Gúnyos kacajba csapott át féktelen dühe. Otthagyta Timéát, s eltávozott a szobájába.
Még aznap este ellátogatott a házhoz Kacsuka úr. Ott maraszták vacsorára. Az asztalnál Athalie szokatlan nyájassággal halmozta el Timéát.
— Nem látja, kapitány úr, mennyivel szebb így lebontott hajjal Timéa?
— Igaz! — erősíté a kapitány.
Athalie mosolygott.
Most már nem tréfa, de fenyítés volt az, amit a gyermeken ki kellett elégítenie.
Csak két nap volt hátra a menyegzőig.
E két nap alatt Athalie csupa figyelmesség és gyöngédség volt Timéa irányában. Nem bocsátotta ki a cselédekhez, s a szolgálóknak meg volt hagyva, hogy mikor bejönnek a szobába, Timéának is kezet csókoljanak.
Zófia asszony többször nevezte őt úgy, hogy kis menyasszony.
A szabó is hazahozta a menyasszonyi köntöst.
Minő gyermekes öröme volt Timéának, mikor azt meglátta!
Hogy táncolt, hogy tapsolt a tenyereivel!
— No jer, próbáld fel a menyasszonyi köntösödet! — monda Athalie kegyetlen mosolygással.
A lányka fel hagyta magára adni a pompás menyasszonyi köntöst, saját keze hímezte azt. Ő nem viselt vállfűzőt, s termete korához képest eléggé ki volt fejlődve; az öltöny egészen ráillett.
Minő szemérmes önelégültséggel nézte magát körül a nagy állótükörben. Ah! minő szép fog lenni a menyasszonyruhában. Talán még arra is gondolt, hogy szeretni fogják? Talán dobogott is a szíve. Talán égett is ott valami láng, ami kéjt és fájdalmat ád?
Óh! erre nem gondoltak azok, akik játékot űztek vele.
A szobaleány, aki öltöztette, az ajkát harapta, hogy el ne nevesse magát.
Athalie pedig kegyetlen színleléssel piperézte az örömét rejteni nem tudó gyermeket, ki meg volt lepve új érzelmektől, s azok meglátszottak márványfehér arcán.
Athalie előhozta a menyasszonykoszorút is, azt is felpróbálta Timéa fejére. A mirtusz és a fehér jázmin olyan szépen illett arra.
— Ah be szép fogsz lenni holnapután!
Aztán leveteték Timéával a menyasszonyruhát.
— Most már én próbálom fel — szólt Athalie —, hát énrám hogyan illenék?
Nála már vállfűző segélyével ment a vállderék felillesztése, s büszke szép alakján határozottabb kifejezést nyert az öltönyidom. Az ő fejére is feltették a menyasszonykoszorút; ő is körülnézte magát az állótükör előtt.
Timéa nagyot sóhajtott, és a hazudatlan bámulat hangján súgá Athalie-nak:
— Óh! te nagyon szép vagy! Igen szép vagy!
Talán be is lehetett volna már fejezni a tréfát?
Nem! Egészen meg kell neki lakolnia; azért, hogy olyan vakmerő, azért, hogy olyan ostoba, meg kell neki büntetve lennie.
A gúnyos ámítást egész nap folytatta vele mindenki. A gyermek egészen meg volt már háborodva a sok példálózás által. Az ajtóban leste Kacsuka urat, s elfutott előle, ha jönni látta. Reszketett, ha a nevét kimondták előtte, s visszás feleleteket adott a kérdésekre. Mindenki mulatta magát a rovására.
Sejtett ebből Kacsuka úr valamit?
Talán sejtett.
Bánta azt? Talán nem is bánta.
Talán sejtett ő még olyan dolgokat is, amiket a nevetők nem álmodtak meg, s nagyon hidegvérrel várta azt a végzetes napot.
Az utolsó napon, mely a menyegzőt megelőzte, azt mondá Athalie Timéának:
— A mai napon böjtöt kell tartanod. Holnap szent és ünnepélyes napod lesz. Oltár elé visznek; megkeresztelnek, aztán megesketnek. Azért előtte való nap böjtöt kell tartanod, hogy tisztán lépj az oltár elé.
Timéa megfogadta az utasítást, s egész nap nem evett egy falatot.
Pedig az ilyen növendék leánynak igen jó étvágya van. A működő természet követeli jogait: a jól evés nála az egyedüli ismeretes vágy, aminek kielégítéséről tud már valamit. És Timéa leküzdte azt a vágyat. Végignézte az asztalnál az ebédet, a vacsorát. Pedig szándékosan olyan ételeket hordtak fel, amiket ő nagyon szeretett. Az előszobában a szolgálók, a szakácsnő ingerelték, hogy titokban egyék a számára félretett jókból; hiszen meg szabad csalni a böjtöt; nem tudja azt meg senki. Nem engedte magát megejtetni; kiállta a koplalást. A holnapi lakodalomra ott segíté ő is készíteni a tortákat, kocsonyákat, az étvágyingerlő, csábító csemegék egész halmaza hevert előtte, bele sem kóstolt egybe is. Pedig láthatta Athalie-ról, ki maga is részt vett a lakoma előkészületeiben, hogy ilyenkor nyalánkodni szabad. Neki böjtölni kellett! Este jókor lefeküdt, azt mondta, hogy fázik. Igaz volt. Reszketett, didergett a takaró alatt is, s nem bírt elaludni. Athalie hallá, mikor aludni ment, mint remeg, mint vacognak össze fogai, s még elég kegyetlen volt azt súgni fülébe: “Holnap ilyenkor hol fogsz már lenni”.