Athalie keble lázasan lihegett; arca ki volt gyulladva; most mindkét kezével megragadá hűtlen vőlegénye bal kezét, melyről a jegygyűrű hiányzott, s ezt súgá neki, nehogy a falak meghallják, s a könyvek tovább susogják:
— Ha ön dacolt énmiattam az anyjával, dacolok én ön miatt az egész világgal.
Kacsuka úr nem nézett a szép hölgy mindent mondó szemeibe; hanem a kezébe vett cirkalommal csinált mértani ábrákat az asztalon, mintha a sinusok és cosinusok feladványaiból akarná megtudni, mi különbség van az őrültség és a szerelem között.
A leány tovább suttogott:
— Én már oly mélyen vagyok megalázva, hogy semmi gyalázat nem süllyeszthet alább. Nincs semmi vesztenivalóm többé a világon, egyedül ön. Már megöltem volna magamat, ha ön nem volna. Nem vagyok a magamé, az öné vagyok. Parancsoljon velem, hogy mi legyek önre nézve. Elvesztettem az eszemet, és nem bánom. Öljön meg, ha akar, és én nem fogok szisszenni.
Kacsuka úr e szenvedélyes szavak alatt kicirkalmozta, hogy mit feleljen.
— Athalie kisasszony, én egy őszinte szót fogok kegyednek mondani. Ön tudja, hogy én becsületes ember vagyok.
Ezt nem kérdezte tőle Athalie.
— Becsületes, lovagias ember egy hölgy balsorsát nem használhatja fel alacsony szenvedélyek kielégítésére. Én kész vagyok kegyednek egy jó tanácsot adni, mint jó barátja, mint véghetetlen tisztelője. Kegyed azt mondá, hogy van Belgrádban egy nagybátyja. Menjen le ahhoz. A vér szerinti rokona kell hogy szívesen fogadja. Én lovagi szavamat adom, hogy nősülni nem fogok, s ha ismét találkozni fogok kegyeddel, mindig azt az érzelmet fogom kegyed iránt táplálni keblemben, amit most és évek óta.
Kacsuka úr nem hazudott, amikor ezt a fogadást tette.
Hanem abból, amit az arca mutatott e percben, Athalie azt olvasá ki, amit nem mondott eclass="underline" azt, hogy most és évek óta nem szereti őt a kapitány, hanem valaki mást szeret; s ha az a más is szegény, koldussá tett leány, akkor a kapitánynak elég oka van lovagi szavát adni, hogy nem nősül meg.
Ezt olvasá ki Athalie egykori vőlegénye hideg tekintetéből.
És akkor valami villant át agyán. A szemei is villámlottak, hozzá. Azt kérdezé a férfitóclass="underline"
— El fog ön holnap jönni hozzám, hogy elkísérjen Belgrádig nagybátyámhoz?
Kacsuka úr sietett válaszolni:
— Elmegyek. De most távozzék ön haza. Kísérte önt idáig valaki?
— Egyedül jöttem.
— Minő merészség! Ki fogja visszakísérni?
— Ön nem teheti azt! — szólt Athalie keserűen. — Ha valaki meglátna bennünket ez órában együtt, minő gyalázat volna az — önre nézve! Nem félek. Hiszen nincs már semmim, amit elvegyenek tőlem.
— Inasom fogja követni.
— Ne tegye. Az őrjárat elfoghatná szegényt, közkatona nem járhat a takarodó után az utcán. Majd hazatalálok egyedül. Tehát holnap!
— Reggel nyolc órakor ott leszek.
Athalie magára burkolta fekete köpenyét, s elsietett, mielőtt Kacsuka úr kinyithatta volna előtte az ajtót.
Úgy tetszett neki, mintha a kapitány, azután, hogy ő az ajtón kilépett, kardját felkötni sietett volna; talán messziről akarja kísérni? Az Anglia szögletén megállt; nem jött utána senki.
Sietett a sötétben hazafelé.
És siettében egy tervet főzött agyában. Csak egyszer egy kocsin üljön vele a kapitány, csak egyszer Belgrádig elmenjen vele, akkor azután látni fogja, hogy semmi hatalom meg nem szabadítja őt többé.
Az oszlopos ház hosszú folyosóján végighaladva ismét megbotlott abban a némberben, aki ott feküdt a kövön. Most már fel sem ébredt az rá, nem is káromkodott. Milyen jó álma van a nyomorultnak.
Hanem amint házuk ajtajához ért Athalie, ott az a gondolat zsibbasztá meg egyszerre lángoló lelkét, hogy hátha a kapitány csak azért sietett megígérni a Belgrádba kísérést, hogy meneküljön jelenlététől; hátha el sem fog jönni holnap, se nyolc órakor, se később?
E gondolat denevérei röpködtek feje körül, amint a sötét lépcsőn felbotorkázott, amint a sötét tornácon végigtapogatózott. “Hátha nem jön el!”
Kínzó féltés izgatta idegeit.
Az előszobába érve keresé a sötétben az asztalon hagyott gyertyát és gyújtószert. Ahelyett egy kés akadt a kezébe.
Egy csontnyelű, éles konyhakés.
Az is jó világosság a sötétben.
A kést szorította marokra, s úgy ment végig a sötét szobákban.
Fogai összeverődtek.
Az járt a fejében, hogy ha ő most azt a kést annak a fehér arcú leánynak, amint az ott alszik mellette a másik ágyban, a szívébe verné, akkor aztán otthon volnának mind a ketten. Őt is kivégeznék, s megtalálná a kijárást a világból.
Ah! csak egy döfés kellene azzal a késsel, oda, ahol az a fehér alak azon a fehér vánkoson alszik.
Csakhogy az nem alszik ott.
Athalie akkor tért magához, mikor hálószobájába lépve, Timéa ágyához lépett, s eszébe jutott, hogy hisz az kinn alszik most a cselédszobában Zófia asszonnyal együtt.
Ekkor aztán kiejté a kést kezéből, és utolérte a rettegés.
Most kezdé érezni, hogy milyen egyedül van; és milyen sötét van körös-körül, és lelkében is olyan sötétség.
Leveté magát ruhástól az ágyára, és azt akarta, hogy imádkozzék.
De az imádság helyett az az egyiptomi istencsapásokról írt vers jutott eszébe, melyet a gyermek mondott el félelmében a menyegzőnap előtti éjszakán, s melyért őt úgy kinevette. Annak a versei csengtek a fülében: vértavak, hideg békák, sáskasereg, kőeső, dögvész, fekélyek!
“Sűrű sötétséggel ég, föld befedetett.”
“Végre mind meghala, ki elöl született.”
S ha behunyta is a szemeit, ugyanazok a képek jöttek eléje, s mikor elnyomta is a kábító álom, ugyanazok az álomképek gomolyogtak körülötte: vértavak, hideg békák, sáskafelhők, kőeső, dögvész, fekélyek, nyúló, tapadó, ólomnehéz sötétség, elsőszülöttek legyilkoltatása!…
A mély, bágyasztó álomból dobpörgés ébreszté fel Athalie-t.
Éppen az volt az álma, hogy egy ifjú hölgyet, ki vágytársnőjét meggyilkolta, a vesztőhelyre visznek, ott térdel már a vérpadon, a pallos ki van már húzva ellene, a bíró az ítéletet olvassa feclass="underline" “Istennél a kegyelem!”, s aztán pördül a dob… Erre fölébredt.
Az árverési dobszó volt az.
Kezdődött a hivatalos kótyavetye.
Ah! ez még a pallosütésre jelt adó hangnál is szomorúbb.
Hallani azt, hogy kiáltják ki utca hallatára egymás után az ismerős, a megszokott, a megszeretett tárgyakat, miket még tegnap sajátjának nevezett: “először, másodszor! ki ád többet érte?”. S aztán “harmadszor!” a dob rápördül, s már leütött a pallos!
S újra következik a másik: “Először, másodszor! ki ád többet érte?”
Athalie felvette gyászruháját, csak azt az egyet hagyták meg neki, s ment — valakit keresni. Az egész háznál csak anyja és Timéa voltak még, akiket fölkereshetett. Azok a konyhában lehettek most.
Azok rég ébren voltak, rég felöltöztek már.
Zófia asszony vastag volt, mint egy kád.
Azt tudva, hogy a rajta levő ruháját senkitől sem kobozzák el, felvett magára valami tizenkét öltözetet, egynehány szalvétát és ezüstkanalat is eldugott a zsebébe. Alig tudott tőle mozogni. Timéa mindennapos öltözetében volt, egyszerű, de szegényes viseletben. Tejet és kávét forralt a tűzhelyen a család számára.