Zófia asszony, mikor meglátta Athalie-t, nagy sikoltozásra fakadt, és nyakába borult.
— Jaj, édes kedves szép leányom! Mivé lettünk, mi lesz belőlünk! Bárcsak soha meg ne értük volna ezt a napot! Ugye, erre a csúnya dobszóra ébredtél fel?
— Nincs még nyolc óra? — kérdezé Athalie. A konyhaóra még járt.
— Dehogy nincs, dehogy nincs! Hiszen kilenc órakor kezdődik a licitáció; hát nem hallod?
— Nem keresett bennünket valaki?
— Dehogy keresett, dehogy keresett! Ugyan ki keresne bennünket ilyenkor?
Akkor aztán Athalie leült a konyhapadra. Ugyanarra a kis falócára, amelyiken Zófia asszony mesélt Timéának a szép menyegzői szertartásról.
Timéa elkészítette a reggelit, megpirította parázsnál a zsemlyeszeletkéket, s megterített a konyhaasztalon a két úrnő számára.
Athalie rá sem hallgatott a kínálásra, pedig Zófia asszony ugyan szívesen kínálta.
— Igyál, kedves egyetlen szép leányom! Ki tudja, holnap ki ád nekünk kávét? Minden ember ellenségünk lett; minden ismerősünk szid, átkoz bennünket. Hová leszünk, hová leszünk?
Hanem azért ő csak megitta a maga csésze kávéját.
Athalie pedig a belgrádi útra gondolt s a várt útitársra.
Zófia asszonynak sajátszerű öngyilkolási és könnyen meghalási gondolatai voltak.
“Bárcsak ennek a kávénak a fenekén egy gombostű volna, az a torkomon fennakadna, s megfulladnék bele.”
Majd meg az a kívánsága jött, hogy bárcsak az a vasaló onnan a polcról leesnék, mikor ő éppen alatta megy, s éppen az ő feje búbjára esnék. Azt is igen szívesen vette volna, ha most jönne az a híres földindulás, hogy a ház összeomlana, s minden embert, akit ott kap, agyoncsapna.
De miután ezek a halál nemei nem következtek be, s Athalie sem volt megszólalásra bírható, kénytelen volt abban állapodni meg, hogy Timéán töltse ki bosszúságát.
— Ez csak könnyen veszi a dolgot! A háládatlan. Még csak nem is sír. Persze, neki könnyű. Elmehet szolgálni, s abból megél. Be is állhat masamódnénak. Még örül neki, hogy innen megszabadul, maga kényére jut, s vígan élheti világát! No, no! Majd megemlegetsz te még minket, csak várj! Majd megbánod te még azt. Majd megbánod te még azt egytül egyig.
Timéa ugyan még semmit sem tett, amit meg kellene bánnia, hanem Zófia asszony előre látta azt már mind, s ezen való elbúsulását csak Athalie fölötti keserve múlta fölül.
— De mi lesz tebelőled, édes gyönyörű szép leányom? Ki fog téged pártul? Mi lesz a te szép fehér kezeidből?
— Eredj, hagyj békét! — szólt Athalie, lerázva a nyakáról sopánkodó anyját. — Nézz ki inkább az ablakon, nem keres-e bennünket valaki?
— Senki, senki. Ugyan ki keresne minket?
Az idő pedig egyre telt, és a dobszó és a kikiáltás egymást váltogatták; a konyhaóra minden ütésénél felrezzent Athalie, s aztán ismét tenyerébe hajtá arcát, és a semmibe bámult. A szép arc pírja szederjesre vált, és ajkai elkékültek; zöldes, ónfakó, epés szín homályosítá el ragyogó szépségét, a merev szemek ónkarikáikkal, a duzmadt ajkak, a kígyóvá görbülő szemöldök, mik mély ráncokat vontak a sápadt homlokon, fenyegető torzképpé ferdíték az eszményi szépet. Úgy ült ott, mint egy bukott angyal, kit az égből a pusztába kiűztek.
Az idő dél felé járt már, és akit várt, mégsem jött el.
A szomorú kótyavetyélő hangok pedig egyre közelebb jöttek. Az árverezés szobáról szobára ment. Elkezdték az utcai szobákon, s úgy jöttek az udvari szobák felé, amiknek a sorát bezárta a konyha.
Zófia asszonynak minden kétségbeesése mellett volt annyi figyelő érzéke, hogy észrevegye, milyen gyorsan megy az árverezés. Alig kiáltanak ki valamit, már ráütik a dobot: “senki többet?”. Az árverezésre csődült emberek csoportokba állva lármáznak: “Hisz itt nem lehet semmit venni, hisz ez bolond ember!”
De ki lehet az a bolond ember?
Most már csak a konyhafelszerelés van hátra; oda be sem nyitnak. Az előszobában ráütik a dobot. “Senki többet?” Azt megvette látatlanban — valami bolond ember.
És az is felötlik Zófia asszonynak, hogy a megvett tárgyakat nem sietnek a szobákból elvitetni, ahogy az más árverésnél szokás, hogy amint egy ágyat megvett valaki, rögtön szedik széjjel, s futnak vele odább. Itt semmi sem mozdul még a helyéből.
Most következik a fő dolog. Lemennek az udvarra mind. A házat árverezik. A venni kívánók oda tolongnak az árverező tanácsnok asztalához. A kikiáltási ár hangzék. Arra valaki csendesen egy ajánlatot mond. Arra a tömeg között szörnyűködés, kacagás, szitkozódás zűrzavaros zsibaja támad; az emberek futnak széjjel, s megint azt kiabálják: “hisz ez bolond ember!”, s azzal menekül mindenki nagy zúgolódások közt. “Először! Másodszor! Senki többet? Harmadszor!” A dob rápördül utoljára; a ház is vevőjére akadt.
— No édes szép leányom, most már mehetünk innen. Nézzünk ki utoljára az ablakunkból, mert sohasem nézünk ki innen többet. Bárcsak a Szent János templomának a tornya most éppen ledűlne, s idecsapna mindnyájunkat, amíg itt vagyunk.
Athalie pedig csak ott ült a falócán, és még várt, és nézte a faliórát. Pedig az már tizenkettőt mutatott.
Még egy halavány reménysugár csábította az egyiptomi sötétségben. Lehet, hogy a kapitány nem akart, szégyenlett az árverező tömeg között átfurakodni; megvárta, míg vége lesz a szomorú temetkezésnek; s talán most jön majd, mikor kiürült az udvar.
— Nem hallod, hogy valaki közelít?
— Nem hallok én semmit, édes szép leányom.
— De igen. A folyosó felől. Csendesen, lábhegyen lépve jön valaki, én hallom.
Csakugyan halk léptek közelednek, s valaki kopogtatni kezd a konyhaajtón, udvariasan, ahogy vendég szokta, aki engedelmet kér a bennlevőktől jeladásával, s megvárja, míg odabenn azt mondják neki, hogy “tessék!”, s csak azután nyit ajtót csendesen, s belép, előre levett kalappal és tiszteletadó főhajtással — Levetinczy Timár Mihály.
Timár Mihály tisztelettel hajtá meg magát a hölgyek előtt, s az ajtónál megállt.
Athalie a csalódás és a gyűlölet rossz tekintetével állt fel előtte, Zófia asszony kezeit tördelve nézett rá félelemmel és tétova reménykedéssel, Timéa nyugodtan, szelíden tekinte szemébe.
— Én — kezdé Timár, előre bocsátva az “én”-t, mint valami római pápa a bullában —, én most a bírói árverésen megvettem ezt a házat és mindent, ami benne eladó volt. Nem azért vettem, hogy magamnak tartsam, hanem azért, hogy odaadjam annak, aki e házban egyedül nem megvehető, nekem pedig egyedüli kincs a világon. Timéa kisasszony, kegyed mától fogva ennek a háznak az úrnője. Minden az öné, ahogy áll. Ruhák, ékszerek a szekrényekben, a lovak az istállóban, értékpapírok a pénztárban, ahogy a bírói lefoglalás itt találta. Minden az ön nevére van írva, s a Brazovics-ház hitelezői ki vannak elégítve mind. Mától fogva ön e ház úrnője. Fogadja el ön azt tőlem… S ha volna e házban egy kicsiny kis hely, amelyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön nekem engedné; s ha volna az ön szívében számomra egy kis menedék, s ha kezemet ön meg nem vetné, úgy én végtelenül boldog lennék, s fogadom, hogy egész életemnek nem volna más célja, mint hogy önt oly boldoggá tegyem, mint ön engem.