Csend volt, aludtak.
Az éji lámpa tejfehér ernyője mögül halavány világot derengetett a szobában.
Mihály félrevonta az ágy függönyét: ugyanaz az alvó szent szobra feküdt előtte, akit a Szent Borbála kajütjében oly nehéz szívdobogások között keltett életre egykor. Most is olyan mélyen látszott aludni. Nem érezte meg, hogy Mihály közel van; nem látta őt meg lecsukott szempilláin keresztül. Pedig az alvó nő meglátja álmában is, zárt szemmel is azt, akit szeret.
Mihály odahajolt keble fölé, s számlálta szívdobbanásait. Nyugodtan, rendesen vert a szív.
Semmi áruló jelenség… Semmi tápszer annak az éhes szörnyetegnek, aki martalékát keresi.
Sokáig állt ott, és nézte az alvó alakot.
Egyszer aztán felrezzent — s Athalie-t látta maga előtt.
Athalie fel volt öltözve, s egy viasztekercs volt a kezében.
Megint az a bántó gúnymosoly az arcán.
— Ön itthon feledt valamit? — kérdé suttogva Mihálytól.
Mihály reszketett, mint a tetten kapott tolvaj .
— Pszt! — inte Athalie-nak, az alvóra mutatva, s elsietett az ágy mellől. — Irataimat feledtem itthon.
— Felköltsem Timéát, hogy adja elő?
Timár bosszús volt, hogy először életében rajta hagyta magát kapatni alakoskodáson. Hiszen iratai nem álltak Timéánál, hanem saját szobájában.
— Ne költse fel. Nálam vannak. Csak kulcsaimat kerestem itt.
— S már megtalálta? — kérdé gúnyosan Athalie, s aztán meggyújtá a viasztekercset, s szolgálatkészen világított Mihálynak a szobájáig, ott letette a viasztekercset az asztalra, és — nem távozott el.
Mihály zavarodott tekintettel hányt-vetett iratai között, nem találta, amit keresett; — hiszen nem is tudta, hogy mit keres. Utoljára bezárta íróasztalát, anélkül, hogy kivett volna belőle valamit.
Ismét találkozott azzal a gúnymosollyal, mely Athalie ajkain koronkint elvonaglott.
— Parancsol ön valamit? — kérdezé Athalie, felfogva a rászögezett kérdő tekintetet.
Mihály nem szólt semmit.
— Akarja ön, hogy beszéljek valamit?
Mihály körül zúgott a világ erre a szóra. Nem tudott szólni.
— Akarja ön, hogy Timéáról beszéljek? — súgá Athalie, közelebb hajolva hozzá, szép kígyószemeivel igézete bűvkörébe hódítva a kábult férfit.
— Mit tud ön? — kérdé hevesen Mihály.
— Mindent. Akarja ön, hogy beszéljek?
Mihály habozott.
— De előre mondom, hogy ön akkor nagyon szerencsétlen lesz, ha azt megtudja, amit én tudok.
— Beszéljen!
— Jó. Tehát hallja meg tőlem. Én olyan jól tudom, mint ön maga, hogy Timéa önt nem szereti. S ön olyan jól tudja, mint én, hogy Timéa kit szeret. De egyet nem tud ön, csupán én: azt, hogy Timéa olyan hű önhöz, mint egy angyal.
Timár összerezzent e szóra.
— Ugye, mást várt ön tőlem? Ugye, jólesett volna hallania tőlem, hogy neje megvetésre méltó, hogy azt gyűlölheti, eltaszíthatja magától? Nem, uram. Ön egy alabástromszobrot vett el, aki önt nem szereti, de aki önt meg nem csalja. Ezt csak én tudom, de én jól tudom. Óh! önnek a férji becsülete jól meg van őrizve. Ha a mesék százszemű Árgusát fogadta volna ön meg, nem volna jobban megőrizve, mint általam. Amit ez a nő tesz, szól, kigondoclass="underline" én mind megtudom azt, és nem érezhet a szíve mélységében olyan titkos érzést, amit én ott meg ne találjak. Ön jót tett a becsületével, mikor engem a házához fogadott. És ön nem fog innen engem elűzni, pedig gyűlöl, mert jól tudja, hogy amíg én itt vagyok, az az ember, aki önre nézve rettegés, az ön családi kincseihez nem fog közelíthetni. Én vagyok a gyémántzár az ön házán. Tudjon ön meg mindent. Mikor ön elmegy a városból, addig az ideig, amíg ön ismét visszatér, az ön háza egy kolostor. Semmi látogatást itt el nem fogadnak, se férfit, se asszonyt. Ami levelek az asszonyhoz érkeznek, azokat ön ott találhatja íróasztalán — felbontatlanul. Elolvashatja vagy tűzbe vetheti, ahogy tetszik. Önnek neje az utcára ki nem megy azalatt, míg ön távol van, csupán kocsin és velem. Egyedüli sétája a sziget, s ott én mindig vele vagyok. Én látom őt szenvedni, de nem hallom panaszkodni. Hogy is panaszkodhatnék nekem? Nekem, aki ugyanazt a poklot szenvedem, amit ő. És őmiatta szenvedem. Mert amióta az ő szellemarca e házban megjelent, azóta vagyok szerencsétlen. Addig boldog voltam. Szerettek. Ne féljen ön, nem fakadok sírva. Nem szeretek már, csak gyűlölök, nagyon gyűlölök. Rám bízhatja a házát. És ön járhat e világba szerteszét, és nyugodt lehet: itthon hagyott engem. És amíg ön visszatértében nejét élve találja, addig tudhatja, hogy az önhöz hű maradt. Mert én, uram, ha azzal az emberrel csak egy édes szót váltana valaha, ha csak egy nyájas mosolygást viszonozna neki, ha csak egy levelét elolvasná: nem várnék önre, hanem megölném őt magam, s ön csak a temetésére jönne haza. Mármost tudja ön, hogy mit hágy idehaza. A kifent gyilkot, melyet a szerelemféltő düh az ön felesége szívének tart szegezve. S ön e gyiloknak az árnyékában fogja mégis mindennap a fejét nyugalomra hajtani, s ugyanakkor, mikor irtózik tőlem, kénytelen hozzám kétségbeesetten ragaszkodni.
Timár lelkének minden erélyét zsibbadni érzé e baljóslatú szenvedély kitörése alatt.
— Én elmondtam önnek mindent, amit Timéáról és önről és magamról tudok. Még egyszer elmondom. Ön nőül vett egy leányt, aki mást szeret; az a más az enyém volt. Ön elvette tőlem ezt a házat, apám, vagyonom mind az ön keze alatt hullott a porba; s aztán úrnővé tette ön e házban Timéát. És most láthatja, hogy mit tett; önnek a neje nem nő, hanem mártír. És önnek nem elég az, hogy maga szenved, hanem még amellett azt is kell tudnia, hogy akinek elnyeréseért annyit küzdött, azt is szerencsétlenné tette, hogy Timéa boldogtalan fog lenni addig, amíg ön él. Ezzel a fullánkkal hagyhatja ön el a házát, Levetinczy úr, és nem fog e fájdalmára írt találni sehol; és ennek én örülök, szívemből örülök.
A hölgy lángoló arccal, csikorgatott fogakkal, villogó szemekkel hajolt a férfi fölé, ki lankadtan roskadt egy karszékbe, s a leány összeszorított ökle mintha egy láthatatlan tőrt döfne annak szívébe.
— És most… űzzön el ön házából, ha tud.
A leány arcáról eltűnt minden nőiség. Az álcázott alázatosság helyett a féktelen indulat kihívó dölyfe uralgott azon.
“Űzzön el ön innen, ha tud!”
S büszkén, mint egy győzelmes démon, hagyta el Mihály szobáját. Még az égő viasztekercset is fölvette az asztalról, és elvitte magával, otthagyva a sötétben a lesújtott férjet. Hiszen megmondta már neki, hogy ő nem alázatos szolgálója, hanem védördöge ennek a háznak.
És Mihálynak úgy súgta valami, mikor azt a leányt az égő viasztekerccsel kezében Timéa hálószobájának ajtaja felé közeledni látta, hogy felugorjék helyéből, megragadja a hölgy karját, keresztbe tegye a lábát azon ajtó előtt és azt mondja neki:
“Tehát maradjon ön magára itt ez elátkozott házban, ahogy ígéretem kötelez; de nem együtt velünk!”
S aztán berohanjon Timéához, miként ama végzetes estén, midőn a hajó elsüllyedt, s felkarolva őt fekhelyéről e rémkiáltássaclass="underline" “süllyed a ház! meneküljünk!” fusson vele ki e házból, és vigye őt olyan helyre, ahol nem őrzi senki…
Ez a gondolat zúgott agyában… Így kellene most tenni.
A hálószoba ajtaja felnyílt, Athalie még egyszer visszatekintett reá; ezután belépett a hálószobába, az ajtó bezárult, s Mihály ott maradt a sötétben.