Nem ugat eléje, csak mélyen dörmög. Valami kedélyes, öreguras kacagásforma az nála. Megismeri a csónakászt.
Mihály kiszökik csónakából a partra, s megköti a fűzcölöphöz a csónakot, azután megcirógatja Almira fejét, s azt kérdi tőle: “No hát hogy vagytok idehaza? nincs semmi baj?”
Felel neki arra a kutya mindenfélét, csakhogy persze newfoundlandi kutyanyelven. A hangzásából ítélve a válasz megnyugtató.
Most egyszerre rémületes jajveszékelés zavarja meg a kedélyes találkozási jelenetet. Az előre látható katasztrófa bekövetkezett. Narcissza olyan közel ment a hanyatt fekve kalimpáló szörnyeteghez, hogy az az egyik ollójával belekapott a fülébe, aztán a hat horgas lábával meg a pofájába.
Timár rögtön a vész színhelyén termett, s szokott lélekjelenlétével azonnal felfogva a veszély nagyságát, ott ragadá meg a páncélos gonosztevőt, ahová annak fegyverei el nem érnek, s erős ujjaival összenyomva annak a fejét, kényszeríté őt áldozatának szabadon bocsátására, azután pedig úgy vágta a szörnyet a parthoz, hogy rögtön elterült, átadva fekete lelkét a pokolnak. Mire Narcissza hálateljesen szökött fel lovagias megmentőjének vállára, még onnan is mérgesen kurrogva le megölt ellenfelére.
E bevezető hőstett után, mely úgy hiszem, minden regényben előfordul, Timár hozzálátott, hogy a ladikban hozott holmikat kiszállítsa. Hiszen az mind tarisznyába van csomagolva. Könnyen vállára veheti. De a puska, a puska! Azt Almira nem szereti a kézben látni. Itt hagyni pedig nem lehet, mert valaki erre jár, s elviszi.
Hát a puskával azt gondolta ki Timár, hogy odaadta Almira szájába, s az aztán keresztbe fogva azt oroszláni nagy állkapcájával, vitte előre, mint valami diadaljelt, mint a kis pudli a gazdája pálcáját.
A Narcissza csak maradt Mihály vállán, s dorombolt a fülébe.
Mihály haladt Almira vezetése után.
Mintha kicserélték volna lelkét, mikor e sziget pázsitos útjára lépett! Méla nyugalom van itt, andalító egyedüllét.
A paradicsom gyümölcsfái most virágoznak, fehér és rózsaszín virágpyramidok, köztük virágbarlangok, földig hajló csipkerózsákból, s a fűszőnyeg pompás zöldje kihímezve ibolyakékkel, szironták arannyal; az arany napsugár kihívja a virág szerelmét, az illatot, attól terhes a lég; az ember minden lélegzetvételnél aranyat és szerelmet lehel be. A virágok erdejét mély zsongás zúgja át, s e titokszerű zsongásban, a virágok szemeiben Isten beszél, Isten néz…
Templom ez…
S hogy énekese is legyen a templomnak, a fülemile énekli Szent Dávid zsoltáraiból a panaszt, a pacsirta a dicséretet; csakhogy szebben, mint Dávid király!
Mikor a sűrű orgonabokrok lila színnel koszorúzott lombjai egy helyütt szétnyílnak, s meglátszik a kis szigeti lak, Mihály önkénytelenül megáll, mintegy leigézve.
A kis lak lángban áll; de nem tűzlángban, hanem rózsalángban; felfutó rózsa borítja egész tetejéig, s körülötte kétholdnyi területen csupa rózsa minden. Ezernyi bokor, öles fa, gúla, sövény, lugas, csupa rózsából. Liget az, berek, labyrinth, rózsafákból, miknek pompája elvakít, s már messziről terjed üdítő illatárja, mint egy túlvilági légkör.
Alig lépett be e rózsaliget tekervényes útjába Mihály, midőn egy hangos örömkiáltás hangzott eléje; nevét kiálták.
— Ah, Timár úr!
S aki nevét kiáltá, eléje futott. Timár a hangjáról is ráismere: Noémi volt az.
A kis Noémi, akit már harmadfél év óta nem látott.
Azóta milyen szépen megnőtt, kifejlett, átalakult. Arcán egészséges pír ragyog át, szemei mélyében szelíd oltártűz lobog. Viselete nem pongyola többé, de otthonosan csinos; aranyszínű gazdag hajzatába egy fejlő rózsabimbó tűzve.
— Ah, Timár úr! — kiált, a lyánka az érkező elé szaladva, s messziről nyújtja eléje kezét, és aztán őszintén, igazán, meleg kézszorítással üdvözli az érkezőt.
Mihály viszonozza a kézszorítást, és szemeit egy percig ott feledi a leány arcán.
Íme egy arc, amelyen öröm sugárzik akkor, ha őt jönni látja.
— Milyen régen láttuk önt — szól a leány.
— Mint megszépült ön azóta! — szól Timár, s nyilatkozatában éppoly természetes a gyöngédség, mint a durvaság.
A leány valóban sokat nyert az elmúlt évek alatt.
Sajátszerű fiziológiája az a leányarcoknak, hogy némely ideálszép gyermeknek, mikor a hajadoni átalakuláson átmegy, vonásai elszélesednek, elvastagodnak, tömör kifejezést nyernek, míg más arc ugyanazon idő alatt az észrevétlen bájakat nem sejtett tökélyre fejti, s ideálszéppé lesz.
Talán van ennek egy természetes magyarázata? Talán a fejlő érzelmek idomítják át a fejlő arcot, s a tartós jó és rossz indulat, a bánat és az öröm, a nyugtalanság és a béke idomítja át a vonásokat, mint a tengeri csiga a csigaházat.
Noémi arcáról sugárzott a rokonszenv.
— Hát emlékezik ön még rám? — kérdezé Timár, kezében felejtve az odanyújtott kis kezet.
— Mi önt nagyon sokat emlegettük.
— Teréza mama egészséges?
— Ott jön elénk.
Teréza asszonyt Almira idézte elő a házikóból, hová előreszaladt a rábízott puskával, amiről Teréza megtudta azt, hogy valami kedves vendég érkezett, s aztán ő is elősietett a házból.
Amint Mihályt meglátta, kettőzteté sietését, messziről ráismert a hajdani hajóbiztosra, ki most is egy szürke kabátban, vállára vetett tarisznyával közelített kunyhójához, miként hajdan.
— Hozta Isten! De rég vártuk! — kiálta a nő vendége elé. — Mégis megemlékezett ön rólunk! — S azzal minden ceremónia nélkül megölelte Mihályt, miközben szemébe tűnt a dobasz tarisznya. — Almira! — kiálta az utána sompolygó kutyának —, fogd ezt a táskát, és vidd be a házba.
— Holmi sültféle van benne! — jegyzé meg Mihály.
— Az-é? Hát akkor jól vigyázz rá, Almira, hogy a Narcissza ne bántsa.
Ezért megint Noémi duzmadt fel.
— Ah bizony, Narcissza nem oly neveletlen.
Teréza asszony aztán megcsókolgatta a leányát, hogy megengesztelje. Az meg hagyta magát engesztelni.
— No mármost jerünk be hozzánk! — monda Teréza, bizalmasan megfogva Mihály karját. — Jöjj, Noémi, te is.
— Mindjárt, a kosaramat is beviszem, már teli van.
Egy óriási nagy, csónaknyi, fehér vesszőkosár volt az útban, fehér lepedővel leterítve az, ami benne tetézve állt. Noémi annak állt neki, hogy majd két fülénél fogva fölemeli.
Mihály odaugrott hozzá.
— Majd én segítek bevinni, hisz az nehéz lesz.
Noémi kacagott; vidám, gyermeteg, csattogó kacaj volt az, s aztán felhajtá a fehér lepelt a kosár tartalmáról. Tele volt az rózsalevéllel.
Hanem azért Mihály mégiscsak megfogta a kosár egyik fülét, s úgy vitték együtt a nagy kosarat, tetézve rózsalevéllel, a levendulával szegélyezett úton végig.
— Önök rózsavizet főznek ebből? — kérdezé Timár.
Teréza odavágott a szemével Noémi szemébe.
— Lám, hogy kitalál mindent.
— Nálunk Komáromban is nagy divatja van a rózsavízfőzésnek. Sok szegény asszonynak az a keresete.
— No ugye? Hát másutt is Isten áldása a rózsa? Ez a drága szép virág, ami maga elég arra, hogy az emberrel a világot megszerettesse. Aztán nemcsak gyönyörűséget ád, hanem még kenyeret is. Lássa ön, tavaly rossz esztendőnk volt; a késői fagy elvett gyümölcsöt, szőlőt, mindent; a nedves, hideg nyár megrontotta a méhekét; baromfi, lábasjószág elhullott; a kész megtakarítotthoz kellett volna nyúlnunk, ha ki nem segített volna bennünket a rózsa. De a rózsa minden évben virágzik, az mindig hű marad hozzánk. Nekünk tavaly a rózsafáink adtak enni. Háromszáz itce rózsavizet főztünk, mind elvitték Szerbiába, búzát adtak érte. Óh, ti áldott szép rózsáim, életadó virágaim!