Egyszerre nagyot sikoltott Noémi, s ideges rémülettel kapott a szívéhez: elsápadva tántorodott vissza, úgyhogy Timár kötelességének tartotta kezét megfogni, hogy el ne essék.
— Mi az?
Noémi eltakarta az arcát, s mint egy gyermek, félig nevetve, félig sírva az undor és a panasz hangján mondá:
— Nézze ön, ott jön…
— Mi jön?
— Az ott ni!
Hát biz az egy tekintélyes nagy varangyos béka volt, aki csendesen lépegetve mászott végig a fűben; fél szemével a közeledőket kémlelve, s készen tartva magát akkorát ugrani szükség esetén, hogy a legközelebb levő vízárokban eltűnhessen.
Noémi szaladni sem bírt előle, úgy meg volt rémülve.
— Hát ön fél a békától? — kérdezé tőle Timár.
— Irtózom tőle. Meghalok, ha egy rám talál ugrani.
— Ilyenek a leányok. A cicát szeretik, mert az szépen tud hízelkedni, a békától pedig irtóznak, mert az olyan rút. Pedig lássa ön, ezek minekünk éppen olyan jó barátaink, mint a madarak. Ez a megvetett, ez az irtózott állat a kertészeknek a legfőbb szövetségese. Ön tudja azt, hogy olyan lepkék, bogarak, hernyók is vannak, amik éjjel jönnek elő. Éjjel minden énekesmadár alszik, s nem véd minket. De előjön földhasadékaiból az undok béka, s a sötétben harcol a mi ellenségeinkkel. Ez emészti el az éjjel járó hernyókat, lepkéket, az esőférget, a cserebogár bábjait, a gyümölcsfapusztító csigákat. Gyönyörű azt elnézni, ahogy a béka vadászik a bogarakra. Maradjon ön csendesen — nézze csak, ez a rút varangy nem azért csúszik ott a fűben, hogy önt megrémítse. Távol van tőle. Szelíd, jó lelkiismeretű állat ez, aki önt nem tekinti ellenségének. Nézze ön, amott legyez a szárnyaival egy kék bogár, a legveszedelmesebb rovar a pagonyban, ez a fafúró, aminek egyetlen hernyója elég egy fiatal fát megölni. Ez a mi ripacsos barátunk azt szemelte ki magának. Ne zavarjuk meg. Nézze, most összehúzza magát, ugráshoz készül; vigyázzon oda. Most nagyot ugrik, hosszú nyelvét sebesen kiölti: a fadarázs el van nyelve, csak a szárnyai állnak ki a varangy szájából. No, ugye, hogy nem megutálni való állat ez a mi jó barátunk azért, hogy a csuhája olyan kopott?
Noémi kedvtelten csapta össze a kezeit, s már nem borzadt a varangytól annyira. Engedte Mihálynak, hogy megfogja a kezét, s odavezesse a vízpartra, és magyarázza neki, milyen elmés állatok azok a békák, mennyi tréfa lakik bennük, milyen rendkívüliségeik vannak. Beszélt neki az égszínkék szurinámi békáról, minőt a porosz király egyet négyezerötszáz talléron vett meg; azután a világító békáról, mely éjjel villó fényt terjeszt maga körül, szeret a házakba belopózni, a gerendák közé elbújik, s éjjel kegyetlenül énekel; Brazíliában sokszor az operaházban elnyomja az énekeseket és a zenekart, mikor rákezdi a sok világító béka a színházban a maga nótáját.
Noémi most már nevetett a borzasztó ellenség fölött. A nevetés már fele út a gyűlölés és megszeretés között.
— Csak olyan rútul ne kiáltanának!
— De lássa ön, ez az ő kiáltásuk az ő hízelkedő szavuk hölgyeikhez: a békának csak a hímje tud szólni, a nője néma. A békahím egész éjen át azt mondja a maga párjának: óh mi szép vagy! óh! mi bájos vagy! Hát lehet-e gyöngédebb lényt képzelni a világon, mint a béka?
Noémi már kezdte érzékenyül venni a dolgot.
— Azután a béka tudós állat is. Lássa ön, a levelibéka megérzi az időjárást; mikor esős idő jön, azt előre sejti; olyankor hangot ád, s feljön a vízből; ha szárazságot érez, akkor lemegy a vízbe.
— Ah! — Noémi kíváncsi kezdett lenni.
— Mindjárt fogok egyet! — ajánlkozék Timár. — Itt hallok egyet brekegni a mogyoróbokron. — S nemsokára visszatért, két tenyere között fogva a foglyul esett martalékot.
Noémi reszketett és hevült; arca hol elpirult, hol elhalványult.
— No nézzen ön ide! — szólt hozzá Timár, tenyereit félig szétnyitva. — Hát lehet ennél kedvesebb állatot képzelni? Olyan szép zöld, mint a fű, apró lábacskái olyanok, mint egy miniatűr emberkéz. — Hogy piheg a szíve! Hogy néz ránk azokkal az okos fekete szép szemeivel, amiket aranykarika fog körül. Ő nem fél tőlünk.
Noémi a kíváncsiság és félelem tétovázásával nyújtá felé repeső kezét, s meg csak visszakapta.
— No fogja meg ön. Nyúljon hozzá. Ez a legártatlanabb lény a világon. Tartsa a tenyerét.
Noémi félve is, nevetve is tartá oda a tenyerét, de nem a békára nézett, hanem Mihály szemeibe, s megrezzent, midőn az a hideg állat legelőször érintkezett visszaborzadó idegeivel. Hanem azután egyszerre jókedvűen nevetett, mint a gyermek, aki sokáig fél a vízbe menni. S aztán úgy örül, ha benne van.
— No lássa ön, hogy meg sem mozdul a kezében: egészen jól találja ott magát. Majd elvigyük haza, egy befőttesüvegbe vizet teszünk, abba kis lajtorját faragunk, a fogoly békát beleeresztjük, s az feljön a létrafokon, ha esőt érez. Adja ide, majd én viszem.
— Nem, nem! — mondá Noémi. — Nálam marad. Én viszem haza.
— De hát akkor szorítsa össze a markát, hogy el ne ugorjék. Hanem gyöngéden. S mármost térjünk vissza, mert harmatos kezd lenni a fű.
Azzal visszatértek a házhoz; Noémi előreszaladt, s messziről kiabált az anyjának:
— Anyám, anyám! Nézd, mit fogtunk. Szép madarat.
Teréza mama bölcs szigorral feddé a lyánt.
— Te tudod, hogy a madarat nem szabad elfogni.
— De ez igen szép madár; Timár úr fogta; nekem adta; nézd csak, nézz csak ide a markomba.
Teréza asszony összecsapta a kezeit, mikor a zöld levelibékát meglátta Noémi kezében.
— Nézd, hogy pislog a szép szemeivel! — szólt Noémi ragyogó arccal. — Eltesszük üvegbe, majd fogunk neki legyeket, s ő nekünk időt fog jóslani. Óh! te kedves, óh! te kedves kis jószágom!
S gyöngéden arcához simogatá a kis levelibékát.
Teréza ámulva fordult Timárhoz.
— Uram, ön bűvész. Még tegnap ezt a leányt ki lehetett volna kergetni a világból egy ilyen állattal…
Noémi pedig egészen enthuziálva volt a békák iránt; amíg az asztalt a verandán az estebédhez megteríté, egész batrachológiai értekezést tartott Teréza mamának azokból a tudományokból, amiket Timártól hallott, hogy a békák milyen hasznos állatok; milyen okos, tréfás, mulatságos teremtések; nem igaz, amit rájuk fognak, hogy mérget fecskendenek magukból, hogy az alvó embernek a szájába másznak, hogy a teheneket kiszopják, hogy ha pókot tartanak föléjük, mérgükben szétpukkadnak: ez mind paraszt rágalom. Ők a mi leghívebb barátaink, akik éjszaka körülöttünk virrasztanak; azok a sűrű apró lábnyomocskák, amikkel tele van a simára sepert porond a ház körül, mind az ő éjjeli patrolírozásuknak megnyugtató tanújele; azoktól hát félni hálátlanság.
Timár azalatt fűzvesszőkből pici hágcsót faragott a zöld hátú meteorolog számára, akit egy széles szájú, félig vízzel telt üvegbe helyezett el, felül lekötve papírral az üveg száját, s a papíron egy szellentyűt szakítva, amin keresztül legyeket lehessen bebocsátani a fogoly próféta számára. Az természetesen lehúzta magát a víz fenekére, s nem kellett neki se légy, se énekszó; Noémi pedig örült neki, hogy eszerint tartós jó idő lesz.
— No uram — monda Teréza asszony, midőn az estebédet kihozta a kis asztalkára, mely mellett hárman helyet foglaltak —, ön nemcsak nagy csodát követett el Noémivel, hanem nagy jót is tett vele. Paradicsom volna a szigetünk, ha Noémi úgy nem félt volna a békáktól; de ha egyet meglátott, elsápadt, s a hideg lelte féltében. Arra pedig, hogy a kerített sövényen túlmenjen, ahol az ingoványban az a tömérdek béka kuruttyol, semmi emberi hatalom rá nem bírta volna venni. Most ön új embert csinált belőle, s visszaadta őt az otthonának.