— Kedves otthon — jegyzé meg Timár.
Teréza nagyot sóhajtott.
— Miért sóhajtottál olyan nagyot? — kérdezé Noémi.
— Tudod te azt jól.
Tudta azt Timár is jól, kinek szólt az a sóhaj.
Noémi vissza akarta vinni a beszélgetést a mulatságosabb tárgyra.
— Azóta borzadtam én oly nagyon a békáktól, amikor egy rettenetes nagy kenyérhéjszínű békát vert föl egyszer előttem egy rossz fiú. Aztán azt mondta, hogy ezt ökörbékának híják; ha ennek árvacsalánnal megverik a hátát, úgy bömböl, mint az ökör. És aztán megverte árvacsalánnal azt a szegény állatot; és arra az elkezdett oly kínosan bőgni, hogy én azt soha el nem felejtem, mintha egész nemzetségét bosszúra hívta volna fel ellenünk, és egész alakját belepte a fehér tajték. Azóta azt képzeltem mindig, hogy az egész nemzetsége azért csúsz, mász, ólálkodik körülöttem, hogy mérgével lefecskendjen. Az a rossz fiú pedig úgy nevetett, mikor az állat ezt a kísértetes jajgatást hallatá.
— Ki volt az a rossz fiú? — kérdezé Mihály.
Noémi némán intett a kezével elvetőleg. Timár kitalálta a nevet; Teréza asszonyra nézett; az helyeslőleg inte fejével. Ők már ki tudták találni egymás gondolatait.
— Nem volt itt azóta? — kérdezé Mihály.
— Óh! Minden évben eljön, és egyre gyötör. Most már kitalálta a módját, hogyan fosztogasson ki. Dereglyét hoz magával, s hogy pénzt nem tudok neki adni, elvisz mézet, viaszkot, gyapjút, aztán eladja. Én odaadom neki, csak hogy meneküljek tőle.
— Az idén még nem volt itt — monda Noémi.
— Óh! ez az ember nem vész el. Mindennap várom, hogy itt lesz.
— Bárcsak most jönne el! — monda Noémi.
— Miért? te kis bohó.
Noémi arca egy percre kigyulladt.
— Csak. Én szeretném.
Timár pedig azt gondolá magában, hogy ezt a két embert milyen boldoggá lehetne tenni egyetlenegy szóval.
Ő még fösvénykedett azzal a szóval, mint a gyermek, aki valamely kedvenc ételéhez jutott, s elébb csak a morzsákat szedegeti fel belőle.
Valami arra ösztönzé; hogy egészen élje bele magát ezeknek a szigetlakóknak az örömeibe és bajaiba.
Az estebéd el lett költve, a nap lealkonyodott, gyönyörű, csendes, meleg tavaszi est szállt alá. Az egész ég egy átlátszó aranyharang. Egy levél sem mozdul a fákon.
A két hölgy vendégével egy falépcsőn fölment a téveteg szikla tetejére. Onnan messze ellehetett látni: a fák tetején, a nádason túl, ki a Dunára.
A sziget úgy terült el alant, mint egy tündér tengerfolt, melynek minden hulláma más színű: rózsapiros az almafa, vérvörös a barack új sarjaitól, aranysárga a nyár, fehér a körtefa és rézzöld a szilvafák hullámzó teteje; közülök, mint egy égő kúp, emelkedik ki a lángrózsával befuttatott szikla, melynek tetején sűrű bozótot képezett a cserjévé aggott levendula.
— Gyönyörű! — szólt Timár elragadtatva a méla tájképtől.
— De akkor lássa ön majd meg — szólt Noémi hévvel —, mikor nyáron a rózsa helyett a sarkantyúvirág futja be végig ezt a sziklát, mintha aranyba volna öltöztetve; ez a levendula pedig itt fenn virágzik fölötte, mint egy kék koszorú.
— Eljövök, és látni fogom! — monda Timár.
— Igazán? — A leány örömtelten nyújtá kezét Mihálynak, s ez érezé a forró szorítást, minőt még nő kezétől soha nem érezett.
Azután odaborult Noémi Teréza vállára, karjait nyaka körül fonva.
Mély, emberhangtalan nyugalom volt a természetben. Csak a millió béka egyhangú zenéje tartá ébren a leszálló árnyékos éjt. Az eget két, keletről szétsugárzó küllő két részre osztá. Az egyik része mélykék volt, a másik opálszínű. Még a derült ég is meg tud hasonlani önmagával.
— Hallod, mit zengnek a békák? — suttogá Noémi Terézának. — Tudod, mit mondanak ilyenkor? “Óh, mi kedves vagy! Óh, mi édes vagy!” Ezt mondják egész éjjel. Óh, te kedves! Óh, te édes!
És ugyanannyiszor megcsókolá anyját.
Mihály elfeledve önmagát és az egész világot, állt ott a sziklatetőn, két kezét egymásba fogva. Az újhold ott csillámlott a jegenyefák rezgő levelei között. Most tiszta ezüst volt a színe.
Valami csodaszerű új érzés lepte el a férfi szívét. Vágy volt-e az vagy félelem? Emlékezés-e, mely riaszt, vagy remény, mely csalogat? Keletkező öröm vagy haldokló bánat? Istenhez, emberhez vagy állathoz közelítő érzés? Ösztön vagy sejtelem? Holdkór vagy tavaszi gerjelem, ami meglep fát, füvet, meleg és hideg vérű állatot?
Így bámult akkor is a lehanyatló holdba, mikor az az elsüllyedt hajóig veté hullámzó visszfényét. Öntudatlan gondolatai beszéltek a delejárasztó kísértetfénnyel, és az vissza hozzájuk.
“Mégsem értesz? Majd holnap visszajövök, akkor megértesz!”
A pók a rózsák között
Hanem hát dolog után élő embereknek nem sok idejük van onnan a sziklatetőről a holdvilágba bámulni s a természet szépségeiről elmélkedni; hazatérő birkák, kecskék várják, hogy tejüket átadják a gazdasszonynak; a fejés Teréza asszony dolga; füvet sarlózni a tejelőknek Noémi kötelessége. Timár aztán az akolajtónak vetve vállát, folytatja a beszélgetést, rágyújtva a pipára, mint mikor parasztlegény udvarol parasztleánynak.
Végre még éjszakára egyszer feltöltik a lefőtt rózsavizet az üstbe; s azután nyugodni mennek.
Timár a méhest kérte magának alvóhelyül, oda Teréza asszony friss szénából vetett neki fekhelyet, Noémi igazította a feje alját, nem is kellett neki sok ringatás. Amint letette a fejét, elnyomta az álom, s egész éjjel arról álmodott, hogy kertészlegénynek állt be, s rózsavizet főz tengerszámra.
Mikor fölébredt, már bizony magasan járt a nap. Jól elalhatott. A méhek teljes munkájukban zsongtak már körülötte. Hogy valaki járt itt már reggel, azt tapasztalá abból, hogy fekhelye mellé oda volt készítve a reggeli férfitoaletthez való minden szerszám, amit táskájában magával hozott. Mert a szegény szánandó férfi, ki az állát borotválni szokta, szerencsétlenné van téve arra a napra, amelyen nem borotválkozhatott meg. Azért nagy figyelem, ha rossz sorsát gyöngéd gondoskodással enyhíteni törekszenek, mikor idegen háznál száll meg, s aztán reggelre kelve nyugtalanul keresi, hogy hol kaphatna egy falatnyi szappant, egy maroknyi meleg vizet meg egy csipetnyi tükröt, amiből saját magára torzképeket hunyorgasson; mert az az átkozott szakálltarló, mint ezer lelkiismeret-szúrás, nyugtalanítja a kedélyét. Milyen boldog aztán, ha áteshetett rajta, s állát gyöngéden végigsimíthatja.
Mire elkészült, a hölgyek már kész reggelivel várták, friss tejjel és vajjal, s azután kezdődött a napi munka, a rózsaszüret.
Mihály kívánságához képest a rózsatörő külyűhöz jutott, Noémi a letépett rózsafejekről szedte le a leveleket, Teréza asszony az üsttel foglalkozott.
Timár beszélt Noéminak a rózsákról. Nem azt beszélte neki a rózsákról, hogy azok milyen nagyon hasonlítanak az ő piros orcáihoz, amiért Noémi bizonyosan kinevette volna, hanem elmondta neki, amit utazásaiban tapasztalt a rózsák felől; tanulságos dolgokat, amikre Noémi nagyon figyelt, s amikért Timárt még magasabbra kezdte becsülni. Fiatal, ártatlan lyányoknál még a tudós, okos embernek nagy előnye van.