— Törökországban a rózsavizet az ételhez, italhoz is használják. Ott is egész erdőszámra termesztik a rózsát. Olvasót is készítenek belőle. Az összetört leveleket golyómintában összesajtolják. Ezért nevezik az olvasót rózsakoszorúnak. De van a keleten egy igen szép rózsafaj, amiből a rózsaolajat nyerik: ez a balzsamrózsa; magas, kétöles fának nevelik ott, aminek ágait egész csoportokban vonják alá a hófehér virágok. Ezeknek az illata felülmúlja a rózsáét; mikor a leveleit vízbe vetik, s a napra kiteszik, rövid idő múlva a víz színe szivárványos lesz az olajtól, amit a levelek kibocsátottak. Éppen ilyen az örökzöld rózsa is, mely télen át sem hullatja el a leveleit. A ceyloni rózsa, a Rose del Rio sárgára festi a hajat és szakállt, mégpedig oly tartósan, hogy évekig el nem veszti a színét; ezért egész kereskedést űznek a keleten a szárított leveleivel. A moggori rózsa levele pedig mámorít, az illatától oly ittassá lesz az ember, mintha bort ivott volna. A vilmorin rózsának van egy bogara, mely ha azt megszúrja, ökölnyi nagyságú bozontok nőnek tőle a virágai helyén. Az ilyen rózsagubancokról azt tartják, hogy a síró gyermek feje alá téve, azt édesen elaltatja.
— Ön mind járt azokon a helyeken, ahol ezek otthon vannak? — kérdezé Noémi.
— Óh! igen, én sok messze földet beutaztam. Voltam Bécsben, Párizsban, Konstantinápolyban.
— Messze vannak azok ide?
— Ha az ember elindulna gyalog, harminc nap alatt érne Bécsbe, negyven nap alatt Konstantinápolyba.
— De ön hajóval járt ott.
— Az még hosszabb út, mert útközben terhet kellett felszedni.
— Kinek a számára?
— A gazdámnak, aki küldött.
— Önnek most is Brazovics úr a gazdája?
— Ki mondta azt önnek?
— A kormányos, mikor itt jártak.
— Már nem az, mert meghalt.
Most Teréza kiálta közbe hevesen.
— Meghalt! Tehát meghalt! És felesége? És leánya?
— Minden vagyonukat elveszték az ő halálával.
— Ah! Igazságos Isten! Hát beteljesítéd rajtuk?
— Anyám! Jó anyám! — szólt szelíd, kérlelő hangon Noémi.
— Uram! Amit már önnek elmondtam, ahhoz még tudja meg azt is, hogy mikor bennünket az a végveszedelem ért, mikor hiába könyörögtem Brazovicsnak, hogy ne tegyen bennünket végképpen koldusokká, akkor azt gondoltam, hogy ennek az embernek van neje, gyermeke, odamegyek, könyörögni fogok a nőnek: az megért, az megszán. Karomra vettem gyermekemet, s égető hőségben felutaztam Komáromba. Felkerestem az ő pompás emeletes házukat. Ott vártam künn a folyosón, nem eresztettek be. Végre előjött az asszony ötesztendős leányával. Én lábaihoz borultam, Isten nevére kértem, szánjon meg, és legyen szószólóm férje előtt. És akkor amaz asszony megfogta a karomat, és letaszított a lépcsőn. Én két karommal gyermekemet védtem, hogy estemben őneki ne legyen baja; és amellett saját fejemet beleütöttem abba az oszlopba, ami a lépcsőboltot tartja. Itt a sebhely a homlokomon most is. És az ötéves gyermek odafenn úgy kacagott utánunk, mikor sántikálva odább menni látott, és gyermekemet sírni hallotta. Azért most azt mondom, hogy hozsánna! És áldott legyen a kéz, mely őket is letaszította azon a lépcsőn, amelyen engem levertek!
— Óh! anyám, ne beszélj így!
— Nyomorúságra jutottak hát? A szemétre kerültek hát? A cifra, dölyfös had! Rongyban járnak, ugye? És hiába koldulnak régi ismerőseik ajtaján, ugye?
— Nem, asszonyom — szólt Mihály —, akadt, ki pártul fogta őket, ki gondoskodik róluk.
— Az őrült! — kiálta fel, indulattól felgerjedten, Teréza. — Mit áll útjába a sorsnak? Hogy meri házába fogadni az átkot, mely őtet is megrontja?
Noémi odaszökött anyjához, s mindkét kezével befogta a száját. Azután meg odaborult a keblére, s csókjaival zárta le ajkait.
— Nem, te! Nem, te kedves! Ne szólj úgy! Ne átkozódjál! Én nem szeretem azt tőled hallani. Vond vissza. Hadd csókolom le szádról ezeket a rossz szavakat.
Teréza magához tért Noémi csókjaitól.
— Ne félj! ne félj, te kis bohó! — szólt fejét megsimogatva. — Üres beszéd az átkozódás. Csak régi rossz babonás szokás az nálunk vénasszonyoknál. Nincs arra gondja az Istennek, hogy a megtaposott férgek átkait feljegyezgesse, s tartogassa bosszúállás napjáig. Nem fog meg az én átkom senkit.
Timár gondolá magában: “engem már meg is fogott; én vagyok az az őrült, ki őket házamhoz fogadtam”.
Noémi vissza akarta vinni a beszédet a rózsákra.
— Mondja ön nekem, hogyan lehetne kapni olyan moggori rózsát, aminek az illata mámorít?
— Ha akarja ön, én hozok önnek olyat.
— Hol terem az?
— Brazíliában.
— Messze van az?
— A földnek a túlsó oldalán.
— Oda tengeren kell menni.
— Hat hónapig folyvást tengeren.
— S miért kell önnek odamenni?
— Üzlet miatt, meg hogy önnek moggori rózsát hozzak.
— Inkább ne hozzon ön nekem moggori rózsát.
Noémi elhagyta a konyhát, s Mihály észrevette, hogy a leány szemei könnyeznek.
Noémi azután nem is jött vissza a szeszfőzdébe, csak mikor a kosara megtelt rózsalevéllel; azt mindannyiszor kiönté a gyékényre, hol az egész halmot képezett.
Délig a tegnap megérett rózsazucsma ki lett főzve, ebéd után Teréza asszony azt mondá vendégének, hogy ma nem lesz több dolog, ráérnek a szigetet körüljárni. Az ilyen messze földet bejárt utazó tán tanácsot is adhat a szigetlakóknak, mi növényeket lehetne haszonnal meghonosítaniok kis édenükben.
Almirának megparancsolta Teréza asszony, hogy “te itthon maradsz addig, s őrzöd a házat, ide lefekszel a veranda elé, és innen meg nem mozdulsz”.
Almira megértette azt, és akként cselekedék. Mihály a két hölggyel a sziget pagonyaiba távozott. Alig tűntek el, midőn Almira nyugtalanul kezdte a füleit emelgetni, s bosszúsan mormogott magában. Valamit érzett.
Kedvetlenül rázta a fejét. Fel-felállt, meg csak lefeküdt.
Valami férfihang kezdett egy német nótára, aminek ez volt a refrénje: “Sie trägt, wenn ich nicht irre, ein schwarzes Camisol.”
Az, aki a part felől közelít, bizonyosan azért énekel, hogy a házlakókat figyelmeztesse. Fél a nagy kutyától.
Az pedig még csak nem is ugat.
A közeledő kibukkan az utat árnyazó rózsalugasok közül.
Ő az. Krisztyán Tódor.
Ezúttal divaturacsnak van öltözve, sötétkék frakkja van sárga gombokkal; felsőkabátja a karjára vetve.
Almira meg sem moccan közeledtére. Almira philosoph. Így okoskodik: mikor én ezt az embert nagyon megtámadom, akkor mindig az következik, hogy engem kötnek meg, nem ezt az embert. Jobb lesz tehát, ha a véleményemet felőle magamnak tartom, és fegyveres semlegességben maradva, nézem, hogy mit csinál.
Tódor bizalmasan fütyörészve közelít a nagy fekete ellenséghez.
— Szervusz! Almira, kedves Almira. Ide, ide, kedves kutyácskám. Hát hol vannak az asszonyaid? Ugass egyet a kedvemért, kérlek! Hol van a kedves Teréza mama?
Almira nem volt feleletre bírható.
— Szép kis Almira, nézd, mit hoztam neked. Egy darab sültet. Nesze, vedd el. No hát nem kell? Azt hiszed, meg van mérgezve. Ah! de bohó vagy. No edd meg, szép Almira.
Almira pedig oda sem szagolt a lába elé vetett sülthöz, amíg egyszer Narcissza oda nem sompolygott (a macska nem bír oly erős karakterrel). Akkor aztán megharagudott Almira, nekiállt egy nagy lyukat kaparni a földben; abba beletemette a sültet, ahogy szokták előre gondoskodó ebek a megmaradt fölösleget szűkebb napokra eltakarítani.