— Pierre de Strass; testvérek között is megér öt garast.
— Hallgasson! Maga schreiber! Mit ért maga ahhoz? Maga csak kukoricához ért, meg zabhoz; látott is maga gyémántot valaha.
S azzal a diffamált gyűrűt, miután Noémi semmiképpen sem engedte az ujjára felvonni, saját kisujjára húzta fel Tódor, s evés-ivás közben mindig gondja volt rá, hogy azt a gyűrűs ujját magasan felemelve tartsa.
Étvágya jó volt az ifjúnak.
Evés közben hosszat beszélt arról, hogy milyen szörnyű vállalat a hajóépítés; elmondta, hány millió kubik láb fát fogyaszt el a gyár évenkint. Hogy a közelben már nincs olyan erdő, melyből hajóépítéshez alkalmas fát lehetne vágatni. Idestova Amerikából kell azt is hozatni. Csak Szlavóniában kaphatni még.
Végre jóllakott. Akkor aztán rátért a dolognak az érdemére.
— No de mármost, kedves édes jó Teréza mama, elmondom hát, hogy miért jöttem ide.
Teréza gyanakodó aggállyal tekinte Tódorra.
— Most egyszerre boldoggá teszlek tégedet is, Noémit is, magamat is; s azonfelül signore Scaramellinél egyszerre “felcsapom az égót”. Hát hallgass csak ide! Múltkor egy ízben Scaramelli úr azt mondja nekem: “Hallja ön, Krisztyán barátom, önnek el kell menni Brazíliába.”
— Bárcsak elmentél volna! — sóhajtja Teréza asszony.
Tódor megértette azt, és mosolygott.
— Mert tudod, onnan hozzák a hajóépítéshez legszükségesebb fákat, a macayát és murumurut, amiből a hajófenék készül; a paripou-t, meg a patavouát, amit az oldalpalánkokhoz használnak, a mangrove-, a royocmeg a gratgalfákat, amik a vízben sohasem rohadnak el, a “mort aux rats”-fát, aminek a szagát a patkányok ki nem állhatják, a vasfát, amiből a kormányt készítik, s a sourgum-tree-fát, amiből az evezőlapátok lesznek, a fernambucfát, meg a manchinelfát, meg a sárkányvérfát, meg a casuárfát, meg az ördögkávéfát, aztán a teák-fát, a santálfát, a mahagónifát, amit a finom hajóbútorzathoz használnak, meg a cascarillát, a tacamahacát, a voladort, amibe nem esik a szú, meg a maoufát, amit nem fúrnak ki a teredo navalisok.
— Hagyd el már, kérlek, a sok bolond indus nevet! — szakítá félbe Teréza asszony. — Azt gondolod, hogy majd engem bolonddá teszesz, ha egy egész botanikai lajstromot elmondasz előttem, s majd én a sok fától nem látom meg az erdőt? Mondd el hát, hogy ha ilyen sok szép fa terem Brazíliában, miért nem mentél oda?
— Hja! Éppen ez a felséges ötlet tőlem. Micsoda, mondék signore Scaramellinek; minek mennénk mi Brazíliába, mikor az ott termő fáknál itt a mi közelünkben sokkal jobb fák találhatók? Tudok én egy szigetet a Duna közepén, ami egy ősrengeteggel van benőve, ott vannak szebbnél szebb fák, amik a dél-amerikaiakkal versenyeznek.
— Gondoltam! — dörmögött közbe Teréza.
— A jegenyék tökéletesen pótolják a patavouát, a diófák levetik a nyeregből a mahagónit. S ilyenek százával vannak a mi szigetünkön.
— Az én diófáim?
— A cascarillánál sokkal jobb az almafa.
— Hát az almafákról is gondoskodtál?
— A szilvafák pedig a legjobb teákfával vetekednek.
— S te ezeket mind kivágatod, és eladod Scaramelli úrnak? — szólt nyugodt hangon Teréza asszony.
— Rengeteg pénzt fogunk érte kapni. Legalább tíz forintot minden fáért. Signore Scaramelli carte blanche-t adott nekem. Szabadon köthetem meg veled a szerződést; itt van a zsebemben készen, csak alá kell írnod, s gazdaggá vagyunk téve. S ha egyszer az a sok haszontalan fa ki lesz innen pusztítva, akkor magunk úgysem maradunk itten, elmegyünk Triesztbe lakni; ezt a szigetet pedig beültetjük mind prunus mahalebbel; tudod, abból készülnek azok a híres jó szagú török meggyfa pipaszárak. Annak mívelés sem kell, csak egy számtartót kell itten tartanunk, aki a várnai kereskedőknek eladja az évenkint levágott meggyfa pipaszárakat; és mi holdankint ötszáz aranyat fogunk bevenni meggyfa pipaszárbóclass="underline" tíz holdtól ötezer aranyat.
Timár nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon. Ilyen merész spekulációknak még ő sem hallotta hírét.
— No hát mit mosolyog az úr? — förmedt rá Tódor. — Én értem a dolgot.
Teréza felelt neki.
— Én is értem. Valahányszor téged idehoz a balsors, olyan vagy nekem, mint a halálmadár: tudom, hogy valami kétségbeejtő terved van ellenem. Azt te tudod, hogy nekem pénzem nincs, nem is lesz soha. Jól van. Eddig azt tetted, hogy dereglyével jöttél, s amit kettőnk számára megtakarítottam, azt elcipelted, eladtad. Odaadtam, az Isten áldjon meg érte. Most már nem éred be a gyümölccsel, amiből gonoszabb dézsmát szedesz tőlem, mintha török basa sarcolna meg; hanem magukat a fákat akarod a fejem fölül eladni. Az én kedves, egyedüli jó barátaimat, amiket magam ültettem, magam ápoltam, amikből élek, amik alatt nyugszom. Eredj, szégyelld magadat. Ilyen meséket mondani énnekem! Hogy te kincseket kapnál a fákért, amikből valaki tengeri hajókat építtetne. Igen bizony, kivágatnád őket, hogy elprédáld potom árért, a legközelebbi mészégetőnek, ez a te furfangos terved. Kit akarsz vele bolonddá tenni? Engem, te? Elmenj az ilyen ostoba tréfákkal, mert majd én is megtanítom neked, hogy mire jó még a török meggyfának a szára!
— No, no, Teréza mama, én nem tréfálok. Ok nélkül nem jöttem ide, azt gondolhatod. Gondold meg, hogy micsoda ünnepélyes nap van ma. Ma van az én nevem napja. Ezen a napon született az én kedves kis Noémim. Tudod, hogy szegény megboldogult szülőink bennünket még hajdan eljegyeztek, s azt hagyták meg, hogy mikor Noémi tizenhat esztendős lesz, akkor belőlünk egy pár legyen. Én eljöttem volna a világ végéről is e napra tihozzátok. Itt vagyok, szívem egész forró hevével. Hanem a szerelmen kívül egyéb is kell az embernek. Nagy fizetésem van, az igaz, signore Scaramellinél; de azt kiadtam pompás bútorzatra. Hát csak neked is kell valamit adnod Noémivel, hogy rangjához illően léphessen a világba. Csak kell menyasszonyi készlet neki is. Ezt joga van tőled követelni. Ő a te egyetlen leányod. Követelheti tőled, hogy őt kiházasítsd.
Noémi haragosan ült le a szögletbe; s hátat fordított az egész társaságnak, homlokát a falnak támasztva.
— Igen! Teneked kell valamit adnod a Noémi számára. Ne légy oly önző. Nem bánom hát, tartsd meg fáid felét, de a másik felét add át nekem, majd azután az én gondom lesz, hogy kinek és hogyan tudom eladni. Add ide Noémi hozományául a diófákat, azoknak komolyan mondom, hogy van szilárd vevőjük.
Teréza türelmének fogytára jutott.
— Hallod-e Tódor; én nem tudom, hogy van-e neked neved napja ma, vagy nincs; hanem hogy Noémi nem ezen a napon született, azt tudom… De még jobban tudom azt, hogy Noémi téged, ha egyedül volnál férfi a világon, még akkor sem választana férjeül.
— Hahaha! Azt már csak bízzad te rám. Az már az én gondom.
— Hát legyen a te gondod. — Hanem mármost igen röviden végzek veled. Én az én kedves gyönyörű diófáimat neked nem adom, ha mindjárt a Noé bárkáját kellene is azokból építeni. Egyetlenegy fát adhatok neked, s azt használhatod arra a célra, amit elébb-utóbb el fogsz érni; ma éppen neved napja van, ez jó nap hozzá.
Erre a szóra Krisztyán Tódor felállt a székről, de nem azért, hogy elmenjen, hanem azért, hogy a széket keresztbe fordítsa, s aztán úgy üljön rá, mint a lóra, két könyökét a szék támlájára téve s kötekedő hetykeséggel nézve Teréza szemébe.
— Nagyon kedves vagy hozzám, Teréza mama. Hanem jut-e eszedbe, hogy ha csak egy szót szólok…
— Hát szólj. Ez előtt az úr előtt szólhatsz, ő már mindent tud.
— Hogy ez a sziget nem a tied.