— Igaz.
— S nekem csak egy följelentésbe kerül akár Bécsben, akár Sztambulban.
— Hogy minket koldusokká és földönfutókká tégy.
— Igenis, azt tehetem! — szólt most, igazi arcát megmutatva, Krisztyán Tódor; és kapzsi, villogó szemeivel Teréza arcába nézve, elővonta zsebéből a papírt, aminek túlfelére egy szerződés kezdete volt írva, s odamutatott a másik oldalon levő keletre. — És azt meg is fogom tenni, ha a neved ide nem írod rögtön. Én azt tehetem, és meg is fogom tenni!
Teréza reszketett.
Ekkor Timár Mihály a kezével csöndesen megnyomta Tódor vállát.
— Ön azt nem teheti, uram.
— Mit? — kérdezé az, vadul hátravetve fejét.
— Azt, hogy följelentse valahol e sziget létezését és azt, hogy azt önkényt elfoglalta valaki.
— Miért ne tehetném?
— Mert már följelentette valaki más.
— Kicsoda?
— Én jelentettem fel.
— Ön? — kiálta fel Tódor, öklét Mihályra emelve.
— Ön! — sikolta fel Teréza, két összekulcsolt kezét fájdalmasan feszítve feje fölé.
— Igenis, én följelentém mind Bécsben, mind Sztambulban, hogy itt egy névtelen puszta sziget van az Osztrova-sziget mellett, mely ötven év óta alakult! — szólt Timár csendesen, szilárdan. — És egyúttal fölkértem mind a bécsi, mind a sztambuli kormányt, hogy e szigetet nekem kilencven évre használatul engedjék által; a hűbériség elismeréseül a magyar kormánynak évenként egy zsák dió, a sztambuli kormánynak egy doboz aszalt gyümölcs fizettetik. Most kaptam meg a pátenst és a fermánt mind a két helyről.
Timár elővonta zsebéből azt a két levelet, amiket bajai telepén kapott, s amiknek úgy megörült. Mikor nagy úrrá lett, gondja volt rá e szegény sors üldözte családnak megszerezni a nyugalmat. Sok pénzébe került neki az a zsák diós és aszalt gyümölcsös bérlet.
— Én pedig rögtön átírattam a legmagasabb engedélyek által nekem adott jogot e sziget mostani lakóira és telepítőire. Íme, itt a hivatalos átengedési okmány.
Teréza csak úgy odaesett Mihály lábaihoz szótlanul. Csak zokogni tudott és kezeit csókolni a férfinak, ki az élő kárhozatból őt kiszabadítá, ki éjjeli, nappali kísértetét örökre elenyészteté.
Noémi két kezét szívére szorítva tartá, mintha attól félne, hogy ha szája hallgat, a szíve fog megszólalni.
— Mármost uram, Krisztyán Tódor úr — szólt Mihály —, láthatja ön, hogy kilencven esztendeig önnek ezen a szigeten semmi keresnivalója nincsen.
Krisztyán Tódor a dühtől elsápadtan, tajtékzó ajakkal rikácsolt feclass="underline"
— De hát kicsoda ön? Mi joga van önnek magát ezen háznép ügyeibe beleártani?
— Az, hogy én őt szeretem! — kiálta föl Noémi egész kitörő szenvedéllyel, s odaveté magát Mihály keblére, és átfonta nyakát karjaival.
Tódor nem szólt többet. Néma dühében megfenyegeté Timárt öklével, s ezzel kirohant a szobából. De néma tekintetében minden fenyegetés benne volt, ami fegyver után nyúl, és mérget kever.
A leány pedig még azután is ott maradt Mihály kebléhez tapadva.
A világon kívül
A leány még azután is ott maradt a férfi kebléhez tapadva, mikor már az eltávozott, akitől őt öntestével védnie kellett.
Miért tette azt, hogy keblére vesse magát, hogy azt mondja: “én szeretem őt”?
El akarta ezzel űzni végképpen azt az embert, kinek jelenlététől iszonyodott? Lehetetlenné akarta tenni, hogy az őt még nejének óhajtsa?
Nem voltak-e a vadonban nevelt gyermeknek fogalmai arról, hogy mi a világi illem, mi a jó erkölcs, s titoktartó szemérem? mik a társadalmi szabályok? a nő és férfi viszonya egymáshoz, miket állam és egyház erős törvényekkel rendeztek?
Összetévesztette-e a szerelmet a hálaérzettel szívében azon ember iránt, ki őt és anyját örök aggodalmaiktól megszabadítá; ki ezt a kis paradicsomot holtig tartó lakhelyül megszerezte, ki evégett bizonyosan sokat fáradt értük, s aközben sokat gondolkozott róluk?
Megrémült-e, mikor üldözőjüket fegyvere után keblébe nyúlni látta, s ösztönszerű volt nála a védett jóltevő keblére rohanni, s azt a megtámadás ellen megvédeni?
Azt gondolta-e: hisz e szegény hajóbiztos, akinek az anyja éppen olyan szegény asszony volt, mint az én anyám, maga mondta azt, hogy neki nincs senkije, miért ne lehetnék én rá nézve “valaki”? Miért jött volna vissza ide erre a puszta szigetre, ha nem vonzotta volna őt ide valami? S ha ő szeret engem, miért ne szerethetném én őtet?
Nem, nem, nincs itt semmi magyarázat, semmi okoskodás, semmi mentség. Nincs itt semmi, csak puszta merő szeretet.
Nem tudta ő, miért, mi oka van rá? csak szeretett.
Nem tudta, szabad-e? istenek, emberek engedik-e? öröm vagy bánat lesz-e belőle? csak szeretett.
Nem kívánt boldog lenni, büszke lenni, az ő urának úrnője lenni, ezüstkoronával megkoronáztatni, megáldatni mind a három isten nevében, csak szeretett.
Nem készült magát védeni világ és ítélőbírák előtt; nem gondolt mentségére alázattal meghajtott fejének; nem kérte a férfi védelmét, az emberek kegyelmét, az Isten irgalmazását, csak szeretett.
Ez volt Noémi.
Szegény Noémi! Mennyit kell majd ezért szenvednie!
…Mihály először hallotta életében azt a szót, hogy őt szereti valaki.
Szereti szerelemből; szereti mint szegény, másnak szolgáló hajóbiztost, érdektelenül, megérdemeletlenüclass="underline" szereti önmagáért!
Valami csodatevő melegség járta át idegeit.
Az a melegség, ami a halottat fölkelti örök álmából, s feltámadásra bírja.
Félve, tétovázva emelte kezét a leány vállaihoz, hogy magához szorítsa őt, és halk, suttogó szóval kérdezé tőle:
— De hát igaz-e ez?
A leány keblére nyugtatott fejét ingatva, inte, hogy való az.
Mihály Terézára tekintett.
Teréza odalépett hozzájuk, s kezét Noémi fejére tette, mintha mondaná: “hát szeresd”.
Egy hosszú, néma, hallgató jelenet volt az, melyben mindenki egymás szívdobbanásainak beszédét hallhatá.
Teréza törte meg a hallgatást. Leánya helyett beszélt.
— Óh! Ha tudná ön, mennyi könnye hullott e leánynak ön miatt! Ha látta volna őt esténkint a sziklára fölmenni s órákig elnézni a csendes tájat, mely önt szemei elől eltakarta! Ha hallotta volna álmában nevének suttogva kiejtését!
Noémi tiltó mozdulattal nyújtá kezét anyja felé, mintha kérné, hogy ne árulja el jobban.
Mihály pedig azon vette észre magát, hogy egyre erősebben szorítja őt magához.
Íme egy lény valahára a széles világon, aki őt szeretni tudja.
Akinek az “arany ember”-ből nem kell az arany, csak az ember!
Ő is úgy érezte magát, mint aki addig bujdosott, amíg kívül ment a világ határán, s most egy új földet, új eget lát maga előtt, s abban új életet.
Lehajolt a leány homlokához, hogy azt megcsókolja. És érzé annak szívét dobogni keblén.
És körös-körül az egész világon nem volt más körülöttük, mint nyíló virágok, illatlehelő bokrok, döngő méhek, zengő madarak, amik mind azt taníták: “Szeretni kell!”
A szótlan, ámuló gyönyör kivitte őket a szabadba: oda is egymást átölelve mentek, s ha egymás szemébe néztek hosszasan, mindkettő arra gondolt: “neked is olyan színű szemed van éppen, mint nekem!”.
S ha a ragyogó ég, az illatozó föld összeesküdött, hogy őket elbűvölje, a kelő érzelem kiegészíté a varázst: egy gyermek, ki soha nem szeretett senkit, s egy férfi, kit soha nem szeretett senki, mi lesz azokból, ha egymást föltalálják?