A nap letelt, és ők még egymás örömével nem tudtak betelni.
Az est leszállt, a hold feljött; Noémi fölvezette magával Mihályt a téveteg szikla ormára, ahonnan könnyes szemekkel nézett egykor az eltávozó után.
Timár leült a gyopárfödte sziklára, az illatos levendulabokrok közé; Noémi odaült melléje, s dús aranyfürtű fejét odanyugtatá a férfi karjára, átszellemült arcát az ég felé emelve.
Teréza ott állt fölöttük, és mosolyogva tekinte le rájuk.
Az ezüst hold ragyogva világolt alá az aranyhomályú égről.
S a csába égi kísértet így beszélt:
Nézd: ez a kincs mind a tied. Találtad; önkényt adta magát neked: tiéd lett. Mindent megnyertél már: csak a szerelem nem volt még számodra sehol; most azt is megtaláltad. — Vedd el. — Élvezd. — Ürítsd fenékig. — Neked termett az. — Új ember léssz! — Félisten az, akit a nő szeret! — Boldog vagy. — Szeretve vagy.
…Csak egy hang suttogta ott belüclass="underline" “Tolvaj vagy!”
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Az első csók egy új világot teremtett Mihály előtt.
Fölébreszté szívében mindazt az ifjúkori ábrándot, azt a hajlamot a regényesség után, amit hosszas, magános üzleti utazásaiban mindenütt magával hordott, s amiket később a pénzszerző pálya rideg üzelmei száraz számítások, mindennapi gondok alá eltakartak; amik vágyait egy óhajtott boldogság paradicsoma felé vezették; amelybe midőn eljutott, akkor látta, hogy e paradicsom fáin számára csak zúzmaráz van virág helyett. Megfagyasztva, elfásulva, meg nem értve, az élet minden célját elvesztve maga felől, a véletlen egy oázt hoz eléje a pusztában. Az oázon megtalálja azt, amit hasztalan keresett az egész világban: egy szívet, mely őt szereti!
Csodálatos átalakulás történt lelkében.
Legelső érzése, ami idegein úrrá lett, valami titokszerű borzalom volt: félelem a boldogságtól. Elfogadja-e azt, vagy fusson előle? Jó-e az, vagy rossz? Élet-e az, vagy halál? Mi jő mögötte? Mi lesz utána? Hol az Isten, aki e kérdésre felel? Felel ő a virágnak, mely kelyhét kitárja; felel a rovarnak, mely szárnyaival zönög; felel a madárnak, mely fészkét rakja; csak az embernek nem, mikor azt kérdezi: hát én üdvömet találom-e vagy kárhozatomat, ha szívem dobogására hallgatok?
Aztán hallgatott szíve dobogására.
Az a szívdobogás pedig azt mondta neki: nézz a szemébe! Hiszen abban semmi vétek nincsen: egy szem sugarától megittasodni.
Csakhogy ez ittasság mámora hosszan tartó. Akik úgy egymás szemeibe néznek, ott marad a lelkük fogva, ott marad kicserélve egymás szemeiben.
Mihály elfeledte az egész világot, mikor e szemekbe nézett, s egy másik világot látott megteremtve azokban, tele gyönyörrel, kéjjel, földi üdvösséggel.
Elkábítá ez a mámorító előérzet.
Ifjúkora óta nem szerette senki. Egyszer mert boldogságot remélni, azért sokat fáradt, küzdött, s mikor eljutott hozzá, egy semmivé zúzó csalódás hamuvá tette várt életüdvét.
S most itt szemébe mondják, hogy szeretve van. Mindenki mondja, a fák virága, mely fejére hull, az állatok, mik kezét nyalják, az ajk, mely a szív titkát elárulja, s a pirulás s a szemsugár, mely többet árul el, mint az ajk.
Még az is, akinek félteni, rejteni kellene e titkot, a szerető leány anyja, még az is elárulja őt: “nagyon szeret, úgy szeret, hogy meg fog halni bele”.
…Ne haljon meg…
Timár egy olyan napot töltött a szigeten, mely felért egy örökkévalósággal. Tele volt az érzelmekkel, amiknek nincsen vége.
Az önfeledés, az ébren álmodás napja volt az. Olyan álom, melyben amit megkíván az álmodó, már előtte áll.
Hanem aztán mikor a harmadik éjt tölté e szigeten, s egy gyönyörteljes, ábrándos együttlét után a csábító holdvilágról sötét fekhelyére tért, akkor elővette az, aki nem alszik soha, egy hang odabenn, egy el nem hallgató vád.
“Mit teszesz te most itt? Tudod-e, hogy mit csinálsz te most? Lopsz, gyújtogatsz, gyilkolsz. Egy szegény asszonyt kiüldöztek a világból; mindenét elvették, száműzték egy puszta szigetre kicsi gyermekével, ifjú férjét eltemették az öngyilkosok gödrébe, embergyűlölővé, istentagadóvá tették. S te most ide lopod magadat, elrablod tőle utolsó, egyetlen, legdrágább kincsét; halált, gyászt, kárhozatot hozasz a nyomorultaknak utolsó menhelyére. Rosszabb vagy mindazoknál, akik a megtiport féreg átkával szétfutottak a világba, s akiket egytől egyig utolért az átok. Te a lélek nyugalmát gyilkolod meg itten. Te ellopod az ártatlan szívet, s cserében nem hagyod érte a magadét. Te őrült vagy, vagy őrültté fogsz lenni! Menekülj innen!”
Az üldöző szó nem hagyta magát elaltatni. Egész éje nyugtalan volt. A hajnal már ott találta őt a fák alatt.
El volt határozva. El fog innen távozni, és aztán — sokáig nem fog visszatérni ide. Amíg majd elfelejtik. Amíg majd ő is elfelejté, hogy három napig azt hitte, hogy neki is szabad boldognak lenni a világon.
Ő már körül is járta a szigetet, mire a nap fölkelt, s visszatérve bolyongásaiból, a kis lak előtt ott találta Teréza asszonyt és leányát, kik a reggelihez készíték az asztalt.
— Nekem el kell ma innen mennem! — monda Mihály Terézának.
— Ilyen hamar! — súgá Noémi.
— Neki sok dolga van! — szólt Teréza asszony leányához.
— Vissza kell mennem a hajókhoz! — monda Mihály.
Hisz az olyan természetes volt. A hajóbiztos csak egy cseléd. Akinek olyan szorgos dolga van, nem lophatja az időt, melyet gazdája bérbe vett tőle.
Nem is unszolták, hogy maradjon; egészen rendén volt, hogy búcsút vegyen már; hiszen majd visszajön ismét; ráérnek rá várni egy évig, két évig — halál órájáig — örökké…
De Noémi nem tudta megízlelni a csészét a friss tejjel, amióta azt meghallá.
Nem volt szabad Mihályt marasztani. Ha dolga van, hadd menjen utána.
Teréza maga előhozta neki fegyverét, táskáját, amit eltett idejövetelekor.
— Meg van-e a puska töltve? — kérdezé a gondos anya.
— Nincs biz az! — monda Mihály.
— Jó lesz, ha megtölti ön — unszolá Teréza —, mégpedig öreg göbecsre, a berek túlsó parton nem biztos, ott farkasok járnak, és talán még rosszabb állatok is.
És addig nem hagyott Mihálynak békét, míg fegyverét meg nem töltötte szatymára; ő maga porozta fel a serpenyőket; még akkor a gyutacsot nem ismerték.
S azután azt mondta Teréza Noéminek:
— Vidd magaddal a fegyverét, hogy Almira meg ne támadja érte. Eredj, kísérd el a csónakáig.
Ő biztatta még, hogy kísérje el Mihályt a csónakáig.
Nem ment velük, hagyta őket egyedül menni a rózsák útján.
Timár szótlanul ment Noémi mellett; a leány keze ott nyugodott kezében.
Egyszer csak megállt a leány menés közben. Mihály is megállt vele, és szemébe nézett.
— Akarsz nekem valamit mondani? — kérdé tőle.
A leány hosszan elgondolkozott, s ezután azt mondá:
— Nem, semmit.
És Timár tudott már a leány szemeiből olvasni. Kitalálta gondolatját is. Noémi azt akarta tőle kérdezni:
“Ugyan mondd meg nekem én kedvesem, szerelmem, üdvöm, boldogságom, mi lett abból a fehér arcú leányból, aki egyszer itt járt veled, akinek neve Timéa?”