Mély hallgatásnak való jelenet volt az; mindenki tudta, hogy most temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.
Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok, puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.
Itt a fő Duna-ág megtorlik, s mély medencét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, amint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.
Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amfiteátrum — madártávlatból.
Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtől, s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az ajtót.
— Vigyázz, hahóóó! — hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.
Timéa nem tudta, mi történt, miért bánnak vele ilyen durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta. Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is, s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medencéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.
Amint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll egy csáklyával kezében, s azután rettentő nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy percre Timéát elvakítja. A másik percben, amint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.
Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.
— Elsüllyedünk-e? — kérdi tőle.
— Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.
Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a hullám.
Hanem azért a szíve meg sem dobbant e szóra.
Csodálatos az!
Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta rá, hogy “szegény”!
Igen, mert a fehér cica oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy dacolt mindenkivel! Aztán a fehér cica egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér cica nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajbóclass="underline" hiszen azért férfi.
A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltűnt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. “Száz arany a jutalma annak, aki élve felhozza a vízből!”
— Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! — hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. — Itt vagyok magamtól is.
Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.
S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.
— Le kell ereszteni a vasmacskákat.
A hárommázsás horgonyt bocsáták le a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.
— S most ki a ladikkal a partra! — parancsolá Timár három legénynek.
— Váltson ön száraz öltönyt! — tanácsolá neki Euthym.
— Nagy pazarlás volna! — mondá Timár. — Még ma többször is lesz ilyen keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.
Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.
Annak helyeslően villantak a szemei.
S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, ahol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolcvan igásbarmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzákötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a Szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, mégpedig az ellenkező part mentében, mint amelyen megkezdé.
Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.
A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket.
Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy “schreiber”, akinek évi fizetése jár, elég szűken, s akire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánnyal, akár igazgyönggyeclass="underline" az ő díja csak egy marad.
Ilyenformát gondolt magában a “tisztító” is, mikor a román csatornába érve, újra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, amire egy darab ideig nem volt jó idő.
— Vallja meg kegyelmed, hogy sohasem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.
— Ami igaz, az igaz! — felelt rá Fabula János.
— De hát mi szükségünk volt nekünk megkísérlenünk, hogy vajon Szent Mihály napján belefullad-e az ember a vízbe?
— Hm! — monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. — Mi lénungja van kendnek egy napra?
— Húsz krajcár! — felelt a tisztító.
— Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajcárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajcárral több okom van a nyakamat kockáztatni, mint kendnek. Hát mi baja mármost?
A tisztító a fejét csóválta, s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetővé tegye magát.
— Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, ami ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a Szent Borbála az elől menekül.
— Hm! — A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.
— No! Nekem semmi közöm hozzá — szólt vállvonva a tisztító —, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem amit tudok, azt tudom.
— No hát tudja meg kend, amit még nem tud! — monda Fabula János — Persze hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze hogy az elől vesztettünk most utat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehér képű leányt, ott ni, el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül elébb magyar földre léphessünk, ahol nem üldözheti őket többé a szultán. No mármost tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a Szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta előtte oltani a lámpást, gyújtsa meg kend újra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katolikus ember kend.
A tisztító felcihelődött, s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:
— Én csak igazhitű katolikus ember vagyok, de kendről azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, amint a szárazföldre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vízen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy amint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, amit kendtől hallottam, csak ne haragudjék.