…Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta, hogy legelőször meglátott.
…Boldog lesz-e, ha többé nem jövök el hozzá?
…Nem akkor ölöm-e meg, ha tőle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e őt öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?
…Itt, e világtól különvált szigeten, ahol nem uralkodnak a társadalmi törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ száműzött?
…És ez az ostoba fickó, aki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem kell ennek egyéb, csak pénz; — az pedig nekem van. Megfizetem, és eltűnik előlem. Mit félek én ettől?
A tavaszi szellő végigsuhogott az ifjú jegenyefák sudarai között.
A kanyargó ösvény mellett egy rőzsekötegekből összeállított kunyhó állt, melynek nyílását a keresztülomló szederindák takarták.
Timár megtörülte homlokát, s föltette fejére a kalapját.
Békítő nemtője megszólalt újra:
…Igaz, hogy most semmi örömed nincsen a földön. Rideg, sivár az életed. Hanem nyugodt. Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt gondolod: “íme, egy örömtelen nap múlt”, de utána gondolod: “csendes nap volt.” “Nem vétettem senkinek”. Odaadod-e e nyugalmat cserébe álmatlan örömekért?
Az ellenmondás nemtője visszafelelt:
…De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki látta azt a két angyalt, akiknek egyike az Isten jobbján ül, s jegyzi azoknak a neveit, akik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig bal felől írja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek, és el merték fogadni a boldogságot?
Két lövés dördült el a közelből, s két golyó süvöltött el Mihály feje fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely olyan, mint a közeledő darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejéről a kalap, két golyótul átfúrva, repült le a bokrok közé.
Mind a két lövés a rozzant kunyhóból jött.
Az első pillanatban az ijedség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira. Egész teste végigborzadt; hanem a következő percben felváltotta a rémületet a kitörő düh: lekapta fegyverét válláról, felrántotta sárkányait, s bőszülten rohant a kunyhónak, melyből még szűrődött ki a lövés füstje.
Egy reszkető ember állt fegyverének csöve előtt: Krisztyán Tódor. A kilőtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá, feje elé, s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.
— Te vagy az? — rivallt rá Mihály — Te!
— Kegyelem! — rebegé az ember, elejtve kezéből a fegyvert s mind a két kezét könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverődtek, lábai alig akarták tartani, arca halálsápadt volt, és szemeinek nem volt már fénye; félholt volt.
Timár magához tért. Elmúlt idegeiről a rémület is, a düh is. Leereszté fegyverét.
— Jöjj közelebb! — monda nyugodtan az orgyilkosnak.
— Nem merek — rebegé az, a kunyhó rőzsekötegeihez lapulva. — Ön megöl engem.
— Ne félj, nem öllek meg! — Azzal kilőtte fegyverét a levegőbe. — Most már én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.
Tódor elővánszorgott a kunyhóból.
— Te engem meg akartál ölni! — monda neki Mihály. — Szerencsétlen ember! Én szánlak.
A fiatal gonosztevő nem mert rá fölnézni.
— Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy, s már gyilkos akartál lenni. Nem sikerült. Fordulj vissza. Te nem születtél rossz embernek: azzá mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép tehetségeid vannak, amiket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen! Kezdj másikat. Akarod-e, hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, ahol tehetségeid által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem azt. Kezet reá!
A gyilkos térdre esett az előtt, kit meg akart gyilkolni, s a felé nyújtott kezet két kézzel ragadá meg, és csókjaival halmozá el, hevesen zokogva.
— Óh! uram, ön az első ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan kutyát, kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva, hízelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más, csak aki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos, undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell minden ismerős arctól. És ön kezét nyújtja nekem; ön, akire napok óta leskelődöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól. Engedjen lábainál térdelnem, és úgy hallgatnom parancsait.
— Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfikönny gyanús előttem.
— Igaza van! — szólt Krisztyán Tódor. — Különösen az én könnyem. Hisz én híres komédiás vagyok, akinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom fojtani.
— Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi prédikációt tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyről fogok beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseiről s brazíliai útról beszélt.
— Uram, abból egy szó sem igaz.
— Tudom. Önnek nincsenek azzal összeköttetései.
— Voltak, de, megszakadtak.
— Elszökött ön, vagy elkergették?
— Az előbbi.
— Rábízott pénzzel?
— Három-négyszáz forinttal.
— Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.
— Náluk maradni nem akarok.
— És a brazíliai út?
— Egy szó sem igaz belőle; onnan nem hoznak ide hajóépítéshez fákat.
— Kivált olyanokat, amiket ön előszámlált; azok között orvosi és festőfák is vannak.
Tódor elmosolyodott.
— Igaz. Én csak egy mészégetőnek akartam eladni a senki szigetéről a fákat, hogy pénzt kapjak. Teréza kitalálta a gondolatomat.
— Tehát nem Noémi kedvéért jött ön a szigetre?
— Óh! Hiszen minden országban van már egy feleségem.
— Hm! Én tudok egy igen jó állomást az ön számára Brazíliában. Ügynökség egy keletkező vállalatnál, melyhez szükséges a magyar, német, olasz, angol, francia és spanyol nyelvek ismerete.
— Azokon én mind írok és beszélek.
— Tudom. És görögül és törökül és lengyelül, oroszul. Ön lángeszű ember. Hát én önnek megszerzem azt az állomást, ahol tehetségeit meg fogják jutalmazni. Az ügynökség, melyet önnek említék, jár háromezer dollár rendes fizetéssel és esetleges százalékkal a nyereményből. Öntől függ, hogy az mentül több legyen.
Krisztyán Tódor elámult e szókra. De már annyira hozzá volt szokva a komédiajátszáshoz, hogy mikor igazán meglepte a hálaérzet, azt nem bírta kifejezni; félt, hogy azt is komédiának veszik.
— Uram! Nem tréfa ez, amit ön mond?
— Semmi okom sincs rá, hogy itt és most és önnel tréfáljak. Ön meg akart engem ölni — nekem biztosítanom kell az életemet. Meg nem ölhetem önt, mert azt nem veszi a lelkem magára. Jó embert kell önből csinálnom. Ez az önvédelmem. Ha ön boldog ember lesz, én is nyugodtan járhatok az erdőben. Mármost ért ön engem. Hogy komolyan tettem önnek ez ajánlatot, azt bebizonyítom. Itt a tárcám. Vegye ön el. Benne találja útiköltségét Triesztig és valószínűleg még annyi összeget, amennyivel Scaramellit kárpótolhatja. Mire ön Triesztbe ér, már akkorra ott lesz az én levelem Scaramellinél, s az majd tudatni fogja önnel további teendőit. S mármost egyikünk jobbra, másikunk balra mehet.