Ez a gondolat határozott Mihálynáclass="underline" fölfelé induljon-e vagy lefelé a lejtőn? — Lefelé!
Mindegy már. Azt hitte. A nő előtt már le van álcázva. Ott többé az “arany embert” játszani nem lehet. A nagylelkűt, a bőkezűt, a jóltevőt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda.
— Mármost lehet rohanni lefelé.
Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre.
De mégsem úgy akart elvonulni, mint vert fél.
Levelet írt Timéának, melyben fölkérte őt, hogy minden levelét, mely hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át, bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja, s ahol intézkedni kell, rendelkezzék teljhatalommal férje nevében: utalványozzon, vegyen át és adjon ki pénzeket saját belátása szerint; egyúttal visszaküldte neki íróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat, szerződéseket kell kikeresni, kéznél legyen az.
Ez volt a tromf.
Mikor azt érezte, hogy titkához közel járnak, sietett egészen rávezetni a titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát.
Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy hosszú időre el fog utazni, de azt nem, hogy hová. Minden őt érdeklő levelet intézzenek Komáromba a nejéhez.
Levetincről késő délután indult el egy fogadott parasztszekéren. Azt akarta, hogy nyomát veszítsék, azért nem utazott saját lovain.
Még nehány nap előtt babonás volt; az égtől, az elemektől várt titkos jeleket, amik megtérítsék. Most már azokra sem ügyelt; el volt határozva, hogy a szigetre átmegy.
Pedig az égi jelek, az elementumok nagyon is siettek őt baljóslataikkal visszariasztani, sőt erőhatalommal megakadályozni.
Estefelé, amint a Duna-part hosszú jegenyecsalitja már látható volt, egyszerre valami fakóvörös felhőfolt támad az égen, s jön sebesen gomolyogva errefelé. A fuvaros bunyevác eleintén csak imádkozik nagyokat sóhajtva; de amint közeledik a füstfellegforma, káromkodásra fordítja az áhítatos szót.
“A galambóci szúnyogok jőnek!”
Azok az ördög teremtményei, amiknek száma trillió, amik ott laknak a galambóci sziklák odúiban; egyszer-egyszer fölkerekednek, felhőszámra lecsapnak a síkságra, s jaj akkor minden baromnak, melyet a szabadban találnak.
A szúnyogfelhő elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett volna utazni; az apró, fullánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe, szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak fékezhetők többé, bőszülten fordultak vissza a szekérrel, s vágtattak feltartóztathatlanul északnyugat felé. Timár kockáztatta a szekérből kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a lovak a szekérrel elfutottak a világba.
Ha adott volna valamit az előjelekre, ez már elég ok lett volna arra, hogy visszaforduljon maga is.
De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, amelyre az ember nem kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta, Timéa arra taszította előre. Az indulat éjsarka és délsarka s az akarat vitte most már előre.
Hogy lemaradt szekeréről, megindult gyalog a Dunaparti jegenyés felé. Pedig fegyvere is ott maradt a szekéren, ő puszta kézzel menekült meg róla. Egy vastag fűzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a fegyvere. Azzal elkezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán eltévedt. Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbé talált ki a bozótból, utoljára rábukkant egy rőzsekunyhóra, s elhatározta, hogy ott megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverő rőzsekévékből, szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérről leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elővette, s a parázsnál kenyeret, szalonnát pirított.
Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a dupla pisztolyt, amellyel Tódor reálőtt a kunyhóból. Talán éppen ez a kunyhó volt az. Az bizony meglehet.
Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lőporszaruját is a kocsin hagyta. Hanem arra mégis szolgált az a pisztoly, hogy fatalizmusában megerősítse. Akire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami dolgának lenni a világban.
Erre a biztatásra nagy szüksége is volt, mert amint az éj leszállt, elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a közelben. Timár láthatá zöld fényű szemeiket villogni a sűrű berek közül. Egy-egy vén ordas a kunyhó hátáig lopózkodott, s ott ordítá el magát rémségesen.
Timárnak egész éjjel nem volt szabad a tüzet el hagyni aludni. Ez tartá csak a fenevadakat vissza.
Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés hangjai riaszták, aminőkkel a kígyók fogadják az embert, s lomha tömegek mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknősbékára lépett.
Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rőzsekaró tüzes végével képzelmes ábrákat rajzolt a levegőbe. Talán saját gondolatainak tűzhieroglifjai voltak azok.
Milyen szomorú éj! Akinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye otthon; fiatal, szép nő a háznál, akit feleségének nevezhet; aztán most egy dohos, gomba benőtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok vonítnak körülötte, s feje fölött a rőzsében lomhán csúszik végig a vízikígyó.
Pedig ez a nap születésnapja.
Kedélyes családi ünnepély ez itten.
És akarja, hogy így legyen; most már akarja.
Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt szokva, hogy minden reggel, minden este magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, amin küzdelmes életében annyiszor keresztülment, az volt a menedéke, hogy imádkozott. Hitt az Istenben, és megmenekült, és amihez kezdett, az sikerült.
És ezen a félelmes estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni Istennel. “Ne láss meg, hol járok!”
Ezen a születésnapján túl nem tudott imádkozni többé. Dacolt a sorssal.
Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behúzódtak berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett éjjeli tanyájáról, s nemsokára rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Duna-partra vezetett.
Itt várt azután reá az új rémület.
A Duna szertelenül meg volt áradva.
A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamős sárga iszapos hullámai nádgyökérrel, elsodort fűzfákkal voltak tele; a halászkunyhó, melyet Timár keresett, máskor magas dombtetőn állt, most a küszöbéig ért a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén fűzfa törzséhez volt kötve.
A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet. A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok.
Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erőhatalmával.
Senki sem jár ilyenkor a folyón.
Itt a csodaszerű intés — vissza kell innen fordulni.
“Nem többé!” monda Timár. “Elindultam, odamegyek.”
A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson az evezőihez és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve.
Azután beleült a csónakjába; zsebkendőivel hozzákötözte a lábszárait a kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét, s betaszította azt egy lökéssel a hullám közé.
Akkor azután elkapta az ár, és vitte magával.
A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szaggatott ki gyökereikből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg dacolt vele.