Timár segített a nőknek gyümölcsöt szedni. Nagy kosarak teltek meg az istenadta drágasággal. Ő számlálta darabonkint, amiket a kosarakba rakott: hány száz, hány ezer darab? Mennyi kincs! Igazi arany!
Egy délután aztán, mikor a telt kosarat segített Noéminek a tanyára vinni, idegen embereket látott a kunyhó előtt. A gyümölcskufárok érkeztek meg.
Hónapok óta az első emberarcok, mik a külvilágból hírt mondani jöttek.
Éppen a gyümölcs felett alkudtak Teréza asszonnyal.
A szokott cserekereskedés volt az.
Teréza asszony szokás szerint búzát akart kapni a gyümölcsökért; hanem a kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak neki adni cserébe, mint más évben. Azt mondták, megdrágult a búza nagyon. Komáromi kereskedők nagyon vásárolják, felverték az árát; mind lisztet őrletnek belőle, úgy viszik a tengerre.
Ezt persze Teréza nem akarta elhinni; ez csak olyan kufárbeszéd.
Hanem Timár annál jobban figyelt rá. Ez az ő ötlete volt. Vajon mi következett belőle annyi ismeretlen idő óta?
Most már nem volt nyugta; az üzlet, a birtok gondolatai háborgatni kezdték. Olyan volt neki ez a tudósítás, mint a nyugalomra tért katonának a trombitaszó: visszavágyik a harcmezőre még szeretője karjai közül is.
A szigetlakók természetesnek találták, hogy Mihály elkészüljön már a szigetről. Hiszen hivatala hívja. Hiszen vissza fog jőni jövő tavasszal ismét. Noémi csak arra kérte, hogy azokat a ruhákat, amiket ő maga szőtt, maga varrt Mihály számára, s amiket Mihály e szigeten viselt, ha innen elmegy, el ne dobja.
— Ereklyének fogom őket, tartogatni.
— Aztán a szegény Noémire néha visszaemlékezzék.
Erre nem tudott neki szavakkal felelni.
Megvesztegette a gyümölcskufárokat, hogy maradjanak ott még egy napig.
Ezen a napon egyebet sem tett, mint Noémivel karöltve bejárta a sziget minden boldog csalitját, mely tündérörömeiknek tanúja volt; itt egy falevelet, ott egy virágszirmot tett el emlékül; falevélre, virágsziromra egész tündérregék voltak írva, miket csak két ember tudott elolvasni.
— Fogsz-e szeretni, ha soká nem látsz?
Az az utolsó nap olyan gyorsan elmúlt! A dereglyések este akartak elindulni, hogy hűssel utazhassanak odább. Mihálynak búcsúzni kellett.
Noémi okos volt; nem sírt. Hiszen tudta, hogy Mihály visszajő. Inkább arra volt gondja, hogy eleséget készítsen számára az útra, s azzal útitáskáját megrakja.
— Éjszaka lesz, mire a túlsó partra átérsz — monda Mihálynak gyöngéd aggodalommal. — Nincs fegyvered?
— Nincs. Nem bánt engem senki.
— De igen: itt egy pisztoly van táskádban — monda Noémi, s kíváncsian elővonta a fegyvert.
És akkor elsápadt.
Ráismert Tódor pisztolyára, amit az ittjártában gyakran fitogtatott előtte, azzal fenyegetve Almirát, hogy meglövi.
— Ez az ő fegyvere!
Timár megdöbbent ez arckifejezéstől.
— Mikor innen elmentél — szólt a leány heveskedve —, ő rád lesett a túlparton, s rád lőtt e fegyverrel.
— Hogy hiszed azt?
— Hallottam a két lövést s utána a te lövéseidet. Úgy van, ezt tőle vetted el!
Timár elbámult. Hogy akik szeretnek, a láthatatlant is meglátják! Nem tudta tagadni.
— Megölted őt? — kérdé a leány.
— Nem.
— Hát hová tetted?
— Ne félj tőle többé. Ő Brazíliába ment. Az egész földteke van közöttünk.
— Jobb szeretném, ha háromlábnyi föld volna közöttünk! — kiálta indulatosan Noémi, megragadva Mihály kezét.
Mihály csodálkozva tekinte Noémi arcába.
— Te? Te? Ily gyilkos gondolattal; ki egy háziállatot nem tudsz megölni, ki egy pókot nem tudsz eltaposni, sem egy lepkét tűre szúrni.
— De aki téged el akar tőlem venni, azt meg tudnám ölni: ha ember, ha ördög, ha tündér!…
És aztán szenvedélyesen ölelé mind a két karjával magához a férfit. Az reszketett, és hevült.
A családi ékszer
A túlparton ismét fölkereste Mihály a halászkunyhót.
Két dologgal volt tele a feje; az egyik az a kép, ami az est ködében szemei elől eltűnt, a lomb övezte szikla a Duna közepén s a karcsú alak a sziklatetőn, ki kendőjével búcsúköszöntést lobogtat utána, míg láthatja; a másik a képzelet alkotta kép, mi van odahaza a komáromi háznál? No hiszen ezt ráér kirajzolni hosszú útjában az Al-Dunától hazáig.
Amint az öreg halász meglátta Timárt, elkezdett sopánkodni (a halászok nem káromkodnak soha).
— Nézze, uram, az árvíz alatt valami gaz tolvaj ellopta önnek a csónakját innen; még a kunyhót is feltörte, s az evezőket is elrabolta. Óh! milyen nagy tolvajok vannak a világon.
Timárnak olyan jólesett, hogy valahára szemtől szembe tolvajnak nevezik. Igaz az. S ha még csak csónakot lopott volna!
— De mindamellett is ne átkozzuk azt az embert! — monda a halásznak. — Ki tudja, milyen nagy szüksége lehetett a csónakomra abban a veszedelemben? Majd szerezzünk más csónakot. Most pedig, jó öreg, üljünk bele a kend ladikjába, s igyekezzünk az éjjel a révig eljutni.
A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idő nagyon korán volt még, s Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen úton érkezett meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy szállítsa el Levetincre. Az volt az eszmejárása, hogy Levetincen tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta történtekről (annyi időt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve új és meglepő, ha Komáromba hazajut.
Levetincen volt egy emeletes úri lak, melynek egyik szárnyát az öreg tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt berendezve, annak egyik lépcsőzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e lépcsőn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául választott ki.
Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni, hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni.
Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti poggyásza nincsen. Vadásztáskájában semmi egyéb, mint az a csíkos vászonöltöny, amit Noémi varrt a számára; mert ami öltözetben odaérkezett, az még a hűsebb időszaknak volt szánva, s az is tépett, kopott volt már; csizmái foltosak. Külsejét nehéz volna igazolnia.
Ha a vadaskerten s a külön lépcsőn keresztül irodájába juthat, melynek kulcsát magával hordá, ott majd hirtelen átöltözik, előveszi úti bőröndjét, s miután a látszatot előkészíté, mintha nagy útról érkezett volna, akkor fogja behívni a tiszttartót.
Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsőn feljutott írószobája ajtajáig.
Hanem amint azt fel akarta nyitni a kulccsal, megdöbbenve észlelé, hogy belülről a zárban már van egy másik kulcs.
Itt valaki van a szobában.
Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek nem szabad belépni. Ki az a vakmerő?
Hevesen nyitá fel az ajtót, és betoppant a szobába.
És akkor rajta volt a sor, hogy megrémüljön.
Íróasztala előtt ült valaki, akit nem gondolt itt találni.
Az Timéa volt.
A túlvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentőbb rá nézve, mint ez a szelíd alak, fehér arcával, nyugodt tekintetével, midőn jöttére felállt az íróasztal mellől, s a tollat letette kezéből.