A nagy kereskedelmi mérlegkönyv állt előtte, abban dolgozott.
Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem, hogy titkos útja végén éppen nejét találja legelőször; az öröm, hogy őt itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nő itt dolgozik!
Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midőn Mihályt belépni látta, azután eléje sietett, s kezét nyújtá neki — szótlanul.
Ez a fehér arc még mindig talány volt férje előtt; nem olvashatá ki belőle, tud-e mindent ez a nő? sejt-e valamit? vagy semmit sem? mi rejlik e hideg közöny mögött? az elhallgatott megvetés-e vagy a feláldozott, eltemetett szerelem? vagy csak a lymphatikus véralkat élő dermedtsége az?
Ő sem tudott Timéának mit mondani.
A nő úgy tett, mintha észre sem venné Mihály öltözetének szakadozott voltát; a nők tudnak látni, anélkül, hogy odanéznének.
— Örülök, hogy megjött ön már! — szólt halkan Timéa. — Mindennap vártam. A másik szobában találja öltözékeit. Azután majd kérem, jöjjön vissza. Addig én is készen leszek.
És azzal keresztbe fogta szájában a tollat.
Mihály megcsókolta Timéá kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta őt, hogy még az ajkát is csókolja meg.
Átment a másik szobába. Az öltözőszobája volt.
Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét, öltönydarabjait, fénymázas csizmáit, ahogy otthon. Mivelhogy föl nem teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett sejtenie, hogy a nő mindennap így várta őt — és ki tudja, mióta?
De hogy jön ez a nő ide? De mit csinál ez itt?
Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka hímzetekkel! Nem kitalálna-e azokból valamit egy asszony? A nők a hímzésöltések hieroglifjait tudják olvasni. El kell dugni azokat.
Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajon nem fogja-e valaki megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak, megkérgesedtek?
Mikor készen volt, s ismét átment írószobájába, már az ajtóban várta Timéa. Kezét karjába ölté, s azt mondá neki:
— Menjünk reggelizni.
Az írószobából az öltözőn keresztül kellett az étkezőbe átmenni. Mihályra ott is meglepetés várt. A kerek asztal fel volt terítve, és azon három teríték. Kire vár ez mind?
Timéa csengetett, s arra a terem egyik ajtaján bejött a komorna, a másik ajtón pedig belépett Athalie.
Ezé volt a harmadik teríték.
Athalie arcán eltitkolhatlan harag gyulladt ki, amint Timárt meglátta.
— Ah! Levetinczy úr, mégiscsak hazakerült ön valahára. Ez igazán szeretetre méltó ötlet öntől! Azt mondani a feleségének: “Itt a kulcsaim, a könyveim, asszony, vezesd helyettem az üzletet”, s aztán öt hónapig még csak azt sem tudatni, hogy hol jár!
— Kérlek, Athalie! — csitítá őt Timéa.
— Hiszen én nem azért veszekedem Levetinczy úrral, hogy olyan soká távol volt. Az igen szeretetreméltó dolog egy férjtől. Azt más is megteszi, hogy az egyik elmegy Karlsbadba, a másik Emsbe, s nem zavarja egymás mulatságát. De köszönjük mi az ilyen mulatságot! Tavasztól őszig itt ülni Levetincen, ahol paraszton meg szúnyogon kívül más élő állat nincsen; reggeltől estig molnárokkal, hajósokkal perlekedni; bezárkózni az irodába s nagy könyveket számokkal írni tele, a világ minden részébe leveleket küldözni, éjszaka késő éjfélig angol, spanyol nyelvtant magolni, hogy az angol, spanyol ügynökökkel tudjon az ember értekezni, ez, uram, nem fiatal nőknek való mulatság!
— Athalie! — szólt szigorúan Timéa.
Mihály némán ült le a terítékhez, melynél ismerős étszerei és szokott pohara voltak föltéve. Itt őt mindennap várták. Itt az asztal mindennap meg volt számára terítve.
Alig várta, hogy a villásreggelinek vége legyen. Athalie nem szólt többet; de valahányszor rátekintett, mindannyiszor a legőszintébb neheztelést olvashatá ki szemeiből Timár.
Ez biztató előjel volt rá nézve.
Mikor készen voltak az étkezéssel, akkor Timéa ismét felkérte Timárt, hogy menjen át vele az irodába. Mihály azon gondolkozott, hogy minő mesét gondoljon ki, ha azt fogja tőle kérdezni, hol utazott?
Egy olyan mesét, amilyet Krisztyán Tódor szokott közrebocsátani, nemde?
De Timéa egy szóval sem kérdezte azt.
Két széket húzott az íróasztalhoz, s leülve férje mellé, a felnyitott üzletkönyvre tette kezét.
— Itt van, uram, az ön üzletének állása azon idő óta, hogy ön annak vezetését rám bízta.
— S ön azt maga vezette?
— Én úgy értettem, hogy ön ezt kívánta tőlem. Megértettem önnek a leveléből, hogy ön egy nagyszerű új vállalatot indított meg: a magyar liszttel való kereskedést külföldre. Úgy láttam, hogy itt önnek nemcsak a vagyona, de kereskedői hitele és becsülete is kockára van téve; sőt e vállalat jó sikerétől egy nevezetes iparág felemelése is függ. Én nem értettem az üzlethez; hanem azt gondoltam, hogy itt minden tudománynál többet ér a hű felügyelés. Ezt tehát nem bízhattam másra. Rögtön lejöttem Levetincre az ön levelének vétele után. Ahogy ön meghagyta, magam vettem kezembe az üzlet vezetését. Tanulmányoztam a kereskedelmi könyveket, beletanultam a számadásokba. Ezeket, úgy hiszem, rendben fogja ön találni. A könyvek és a pénztár állapota pontosan összeegyeznek.
Mihály bámulva nézte ezt a nőt, ki a kezén megfordult milliókat oly hideg nyugalommal tudta rendeltetésük helyére juttatni, bevenni, újra kiadni; a veszélyben forgó pénzt gyors kézzel megmenteni, és még többet is tudott annál!
— A szerencse kedvezett az idén — folytatá Timéa —, s ami nálam kellő tudományban hiányzott, azt helyrepótolta. A tiszta jövedelem ez öt hónap alatt ötszázezer forintra megy. Ez összeg nem hever; én azt az ön meghatalmazása szerint beruházásokra fordítottam.
Vajon mi beruházások tudnak egy asszonynak eszébe jutni?
— Önnek az első kísérlete a Brazíliába küldött liszttel tökéletesen sikerült. A magyarországi liszt egyszerre kedvence lett a dél-amerikai piacnak. Ezt írják önnek a bizományosai Rio-Janeiróból, s mindannyian egyhangúlag elismerik az ön főügynökének, Krisztyán Tódornak ügyességét és becsületességét.
Timár gondolá magában: hát már én akármi rosszat teszek, abból mind jó lesz, s akármi esztelenséget gondolok ki, abból mind bölcsesség válik? Hol végződik ez egyszer?
— E tudósítások után én azt gondoltam, hogy ön ezt tenné. Meg kell ragadni a feltalált alkalmat, s el kell foglalni teljes erővel a megnyílt piacot. Én rögtön több malmot béreltem ki, új hajókat szereztem, azokat megrakattam, s jelenleg félmillió forint ára lisztszállítmánya megy önnek Dél-Amerikába, amivel minden versenyt le fog egyszerre szorítani.
Mihály elbámult. Ebben az asszonyban több merészség lakik, mint egy férfiban. Más asszony bezárta volna azt a megnyert nagy pénzt, hogy el ne szökjék tőle, s ez meri folytatni a férje által megkezdett vállalatot, megtízszerezve.
— Én azt hittem, hogy ön is így cselekedett volna! — szólt Timéa.
— Igen, igen — susogá Mihály.
— Különben az is igazolja intézkedésem helyességét, hogy amint mi e vállalathoz nagyobb erővel hozzáfogtunk, azonnal egész serege a versenytársaknak tódult utánunk, s most nyakra-főre őrletik a lisztet, és tömik vele a tonnákat, s jönnek utánunk mind Brazíliába. Hanem azért ne legyen önnek aggodalma. Mi azokat mind meg fogjuk verni. Azok közül egyik sem érti a magyar liszt előnyének a titkát.