Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. Aki egyszer milliók ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárusboltba megy újévi ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két szívet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, aki otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád, máskor pedig a család bajával foglalkozik; a másikat pedig a másik nőét, aki táncol vagy énekel, de mindenesetre pompás hotelt, úri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a teát, s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitűnő kedvvel fogyasztja a pezsgőt, s hol a jó Timárt mindenki azzal faggatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?
A jó Timár elpiruló arccal fogadja e célzásokat, amin aztán mindenki kacag. Óh, dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek!, mond az egyik milliomos komoly arccal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, amilyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem— és csipkefogyasztó szép állat a földön. Némelyek azután összesúgnak, s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, akiknek a szíve hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele kísérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak. Érzéketlen marad.
— Példánya a hű férjeknek! — kiáltják róla magasztalói. — Élhetetlen ember! — dörmögik ócsárlói.
Ő pedig hallgat, és — Noémira gondol.
Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla gondolkodni. És mindabból, amit róla gondol, senkinek egy szót el nem mondhatni.
Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik. Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, éppen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmúlt, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvencét, a kis fehér cicát meglátja, szinte megszólítja: ah, Narcissza, hol hagytad asszonyodat?
Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, aki nemcsak Timéát kísérte figyelemmel, hanem őt is.
Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, amióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltűnik, hogy milyen jó színben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem tűrheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, ahogy ő akarná?
Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengerentúlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a jó hírnevet Dél-Amerikában, hogy most még a benn termelt lisztet is magyar liszt cége alatt árulják. A brazíliai osztrák konzul is sietett e fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy igen fontos kiviteli cikkel gyarapodott. Ennek a következése megint az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi címet, és egyúttal a Szent István-rend kiskeresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati téren hazájának tett szolgálatokért.
Hogy nevetett az a gúnyolódó démon ott belül, mikor az érdemkeresztet mellére akaszták, s “nagyságos úr”-nak szólíták: “te ezt két asszonynak köszönheted: Noéminek és Timéának!”
No de mindegy! a bíbort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kiskutyája megette a bíborcsigát, s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhírű árucikk lett a bíbor.
Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.
Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, céhek, magisztrátus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal.
Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is mint a hajóscéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor dió nagyságú, csiga alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüstlánc verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Caesar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagja is mind hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A felköszöntőket szokás szerint ott marasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte.
Fabula uram igen őszinte, egyenes lelkű ember volt. Amint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S íme, milyen csodálatos az isteni gondviselés, s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, akik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében!
Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, amitől az ember mindent kibeszél, amit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.
“Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!”
Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kívánságot, még gyakorlati tanácsokat is óhajtott hozzá adni.
— Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapacírozza magát. Az nem ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép, finom feleséget. Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában? Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni. Azért is van igaz láttatja mindennek, amit megindít. Már ki jött volna arra a gondolatra, hogy Brazíliába lisztet küldjön Magyarországról? Én bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld túlsó oldalára; hiszen mind csiriz lesz abból odáig; aholott pedig erdőszámra terem a kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, aminek az ember maga lát utána!
De ez már olyan önkénytelen irónia volt Mihály számára, hogy nem hagyhatta szó nélkül.
— Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert bizonnyal ő látott az egész üzlet után.
— Megtisztelem és elismerem őnagysága méltó virtusait — monda János —, de már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, amit tudok. Én tudom jól, hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron azalatt, amíg nem láttuk.