— Azt bölcsen teszi. Mármost hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, amíg nem hívom.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, ahol a Szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, ahol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták előle az egész Duna-öblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák mögött.
A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz színére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoznak-e vagy hajóhoz.
Amint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél mértföldnyi hosszúságban, végig lehetett rajta tekinteni.
Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. Amik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű burdzsellák voltak.
Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig cirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.
Még feljebb haladva, utolérte a Szent Borbála vontató hajcsárait.
A hajónagy azokat is kérdezte.
Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosították a törököt, hogy hol keresse a Szent Borbála hajót.
“Elnyelte azt a perigradai örvény, zsákostul, emberestül, íme a hajókötél is elszakadt.”
A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajcsárokat nagy lamentával odább vonulni, hogy ki fizeti meg mármost az ő díjaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább.) Maga pedig visszafordult, s víz mentében ereszkedett aláfelé.
Amint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon táncolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vaskampónál fogva: az a deszka pedig az elsüllyedt malom lapátkerekéből való volt.
A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a keresztdorongjára be volt égetve nagy betűkkel a Szent Borbála neve.
Világos volt az egész katasztrófa. A Szent Borbála vontatókötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kősírban.
— Mash Allah! Oda nem mehetünk utánuk.
A szigorú vizsgálat
Két veszedelmét már kikerülte a Szent Borbála, a Vaskapu szikláit s a török ágyúnaszádot; még kettő hátravolt: az egyik a bóra, a másik az orsovai vesztegzár.
A Vaskapu öblén felül a két part sziklameredélye százölnyi szűk torkolatba szorítja össze az óriás folyót, a kettős fal között rohan alá a veszedelmes ár, néhol huszonnyolc lábnyi eséssel. A bércfalak rétegekre látszanak osztva, mik sárga, vörös, zöld színekben váltakoznak, s legfelső párkányaikon, mint bozontos zöld üstök, koronázza őket az őserdő minden fája.
Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felül, a bérci sasok fenségesen nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta kékje mint egy üvegboltozat tűnik fel a halotti mélységből. S a sziklák tömege odább még egyre emelkedik.
S valóban egy minden ördögöket bosszantó látvány az, hogy úszik előre e szűk sziklamederben egy tehetetlen hajó, egy túlterhelt dióhéj, melynek se keze, se lába, se uszánya nincsen, mégis halad víz ellen, és rajta egy csoport ember, aki eszére, kincsére, erejére, szépségére büszke.
S a bóra nem árthat nekik itten, mert a kettős sziklafal elfogja a szelet. Könnyebb a munkája most mind a kormányosnak, mind a vontatónak.
Hanem a bóra nem alszik!
Délután volt már az idő. A kormányos átadta a kormányrudat a másodkormányosnak; ő maga letelepedett a hajó hátulján rakott tűzhely mellé; tüzet rakott, s hozzákezdett a “zsiványpecsenye” készítéséhez, aminek a tudománya az, hogy egy hosszú fanyársra egy darab marhahús, egy darab szalonna, egy darab disznóhús s aztán megint ugyanez a sorrend szorosan felhúzatik, s mindaz együtt a szabadon lángoló tűzön forgattatik, míg megehetővé lesz. Ekkor egyszerre elsötétült az a szűk égboltozat odafenn a két összehajlani látszó szikla között.
A bóra nem hagyja magát kigúnyolni.
Egyszerre oly fergeteget támaszt maga előtt, mely egy pillanat alatt elfogja a két bércfal közti kék boltozatot, s éjjeli sötétség lesz idelenn a völgyben. Odafenn tolongó felhők, kétfelől sötét sziklák. Néha átcikázik a magasban a zöld fényű villám, hirtelen megdördülő s hirtelen kettészakadó csattanással, amint a szűk sziklaverem csak egy akkordot képes elfogni a szörnyű orgonahangból; egyszer aztán egyenesen lecsap a Dunába, a hajó orra előtt, iszonyú tűzsugarával pillanatra lángpokollá gyújtja fel az egész bérctemplomot, s csattanása mint a világomlás harsog végig a visszhangos titánfolyosón. A zápor szakad.
A hajónak pedig mégis előre kell menni.
Mennie kell, hogy az éjszaka Orsován ne találja többé.
Látni nem lehet, csak a villámlobbanásnál; a tülök szavával jelt adni nem szabad többé, mert azt nemcsak a román parton hallanák meg. Hanem a furfangos ember még itt is tud segíteni magán.
A hajóbiztos kiáll a hajó orrára, s elővéve a tűzkövet és acélt, elkezd vele csiholni.
Ezt a tüzet nem olthatja ki a zápor. Ezt a záporon keresztül is meglátják a vontatók, s ahányszor szikrát vet az acél, értik már a jelből, mit kell tenniök. A partról szintén hasonló tűzkőcsiholás villanásai adnak feleletet. Ez a Vaskapu hajósainak, csempészeinek titkos távírászata. A néma nyelvet a két egymástól különzárt part népei nagy tökélyre vitték.
Timéának tetszett ez a zivatar.
Török kámzsáját fejére húzva, kinézett kajütje ablakán, s megszólítá a hajóbiztost:
— Sírboltban járunk-e?
— Nem — monda Timár —, hanem sír előtt. Amott az a magas kőszál, ami a villámfénynél úgy ragyog, mint a tűzhegy, a Szent Péter sírja, a Gropa lui Petro. S az a két másik kőbálvány mellette a két vénasszony.
— Miféle vénasszony?
— A népmonda szerint egy magyar meg egy oláh asszony perlekedett azon, hogy melyiknek az országához tartozik Szent Péter sírja. Az apostol nem tudott tőlök aludni a sírban, s haragjában mind a kettőt kővé változtatta.
Timéa nem nevetett e tréfás adatán a népmítosznak. Hisz ő még azt sem tudta, hogy mi abban a tréfa.
— S honnan tudják, hogy az egy apostolnak a sírja? — kérdezé a leány.
— Mert azon a helyen számos gyógyfű terem, amit mindenféle betegség ellen szoktak gyűjteni, s messze földre elhordják.
— Tehát apostolnak nevezik azt, aki még a sírjában is jót tesz másokkal? — kérdezé Timéa.
— Timéa! — hangzott a kajütben Euthym parancsoló szava.
Erre a leány behúzta fejét az ablakból, s becsukta a kerek redőnyt. Mire Timár ismét hátranézett, már csak a szentképet látta egyedül.
A hajó haladt a zivatar dacára tovább.