Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilallt az ijedség. Tudná ez az ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!
János fél szemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara szélén át.
— Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a nagyságos úr? Eláruljam?
Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak szegődve arcához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.
— Hát mondja meg, hol voltam, János! — szólt teljes nyugalmat erőszakolva.
— Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! — kiálta Fabula János, letéve a poharat az asztalra. — Megszökött a nagyságos úr tőlünk, nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült, s átkelt Brazíliába! — Igenis; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben. Azért megy a dolog olyan jól.
Timár nagyot lélegzett.
— Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak feketekávét.
— De úgy van az, ahogy én mondom! — erősködék János —, tudom én, amit tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr megjárta Brazíliát, háromezer mérföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harcolt, azt csak az Isten tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom. Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos urat, mármost büntesse meg a dezentort, és máskor ne engedje neki, hogy akkora vargabetűt tegyen az átlanti óceánuson.
Timár a két nő arcára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedséget és bámulatot tanúsítják; Athalie arca a bosszús elízetlenedést árulá el. Ezek éppúgy elhitték Fabula uram meséjét, mint ahogy ő maga szentül hitte azt, és a fejét merte volna rátenni, hogy igaz.
Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arccal.
Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.
Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.
Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, akiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, amiket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószínűség vonalára emel.
Már ezentúlra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltűnésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, amiknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak eclass="underline" nem akarja Timéát búsítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás.
A mesét lehetett olyan valószínűvé tenni, hogy még Athalie is higgyen benne.
Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athalie-t.
Ez a nő ismerte a női szívet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd ott belül. És folyton figyelte e lélekharc fejlődéseit. A nő ezzel a fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, aki miatt a szíve fáj, olyan helyre, ahol egy rokonszenves alak nincs körülötte, ahol nincs minek örülni, ahol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára. Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.
Ha a nő képes erre, hogyne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább illik-e ahhoz, hogy fájó szívével ő is egy másik pusztára menjen, a tengerre — s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindazt, ami lelkének meleget ád?
Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy éppen a férfi volt az, ki szíve halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog.
Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!
Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja.
Athalie-t a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött.
Timár és Timéa otthon is a világpéldányai voltak a boldog házastársaknak.
Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát, és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.
Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?
Athalie elmerengett rajta.
Vajon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, akiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak, s azokat elfogadják? Vagy vannak emberek a világon, akik tudnak nem szeretni s mégis boldogok lenni?
Athalie még folyvást Timéára gyanakodott, és nem Timárra.
Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmúljék, s nyíljék a tavasz.
No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az üzlet emberének mindig ezen jár az esze.
A lisztüzlet az első évi siker után még nagyobb erővel lesz folytatva.
Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, ahol idegbántalmai enyhülni fognak.
Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél-Amerikába, s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyiptomban vagy Oroszországban volt.
Ő pedig sietett le az Al-Dunára.
Amint a nyárfák hímvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá.
Meg sem pihent Levetincen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan általános utasításokat, amik felől azok tehettek, amit akartak. Éjszakára lement Golovácra, hol érdemrend díszítette esperesje lakott; ahhoz szállásolta be magát.
Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két teríték volt föltéve az asztalra.
A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta úri vendégét, s sietett neki legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle, hogy kinézhessen a konyhába, s érdemes vendége kedveért intézkedéseket tehessen.
— Mert “mi” különben igen takarékosan élünk.
— “Mi?” — kérdezé Timár tréfásan.
— Ej, ej, ej, ej, ej! — monda a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét. Ne légy hát olyan gonosz ember.
A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi bort vendégének, s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a kvaterkázásra.
De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha valami arcáról leolvasott gondolatáért feddené meg.
— Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt szót tesznek mindenért. Pedig hát az ember csak ember! Az ember nem tuskó, nem kődarab, nem kapubálvány.
Timár menté magát, hogy ő egy szóval sem állította az ellenkezőt.
De a házigazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott, pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.
A jó, ízletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel, s valahányszor Timár rápillantott, a házigazda mindannyiszor megfenyegeté, és azt mondá, hogy rossz a világ.
— Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz világnak igaza van.