Az az egész kör, melyben eddig életpályája forgott, ki van ütve a sarkából; más központ ragadta azt magához.
Új cél, új élet áll előtte; — csak azt az egyet nem tudja, hogy lehetne a régi világból kihalni. Egy más világba átjutni, mielőtt ezt az élő földet elhagyta volna; egyszerre két külön planétán lakni, feljárni a földről az égbe, s az égből visszajárni a földre, ott angyalokkal édelegni, emitt pénzt számlálni. Ah! ez nem emberi idegek számára való feladat.
Ebben meg kell tébolyodni!
A kisgyermeket nemhiába nevezik angyalkának. “Angelosz” eredetiben azt teszi, hogy “küldött”. Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarcból, gyermekszemből, azokra, akikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, amely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud; s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.
Óh! mennyi hosszú órán át elbámulta e kék szivárványokat Mihály, mikor a gyermeket a fűbe leterített kecskebőrre lefektetve maga is odaheveredett mellé, s nézte annak első játékait, leszakított neki egy-egy virágot, ami után esengett: “nesze: virág!”, s aztán volt dolga, míg visszakönyöröghette tőle; mert a gyermek mindent a szájába akar tenni, amit megszeret. És találgatta az első szótagokat, amiket az új ember ajka kimond, mit jelentenek azok? És hagyta neki a bajuszát tépni. És dalolta neki a dajkaéneket, mikor elaltatá.
Egészen mást érzett Noémi iránt most, mint mikor idejött.
Ennek az érzelemnek nem voltak vágyai, csak boldogsága. A szenvedély hevét valami édes, hűs nyugalom váltotta fel. Olyan az, mint a láz után a meggyógyulás gyönyörérzete.
Maga Noémi is egészen megváltozott, mióta legutóbb látta. Más kifejezése volt arcán a gyöngédségnek, a vonzalomnak; valami türelmes szelídség volt kedélyében, amit nem lehet sem eltanulni, sem eltagadni; valami méltóság, mely a szemérmes tartózkodással párosul, s a nőt mint egy tiszteletet parancsoló bűvkör sugározza körül.
Timár nem tudott betelni örömével. Napok kellettek neki hozzá, míg elhitte, hogy ez nem álom. Hogy ez a kis kunyhó, félig fából, félig sárból, és benne az a mosolygó nő azzal a gagyogó angyalkával ölében, mind valóság és nem álom!
És azután gondolkozott róla, hogy mi lesz ebből.
Körüljárta az egész szigetet, és töprengett magában a jövendő felől.
“Mit adhatsz te ennek a gyermeknek? — Sok pénzt? — A pénzt itt nem ismerik. — Nagy földeket, uradalmakat? — Ehhez a szigethez semmi földet nem toldhatsz hozzá. — Elviszed magaddal, nagy urat, nevezetes embert fogsz belőle neveltetni? — De nem adják oda ezek a nők. — Őket is elviszed magaddal? — Ha mennének, sem tehetnéd. — Hisz akkor megtudnák, hogy ki vagy, s megvetnének érte. — Ezek csak itt lehetnek boldogok; ez a gyermek csak itt járhat fölemelt fővel, ahol senki sem kérdi a nevét.
A nők egy nevet adtak neki: Adeodat (Istenadta), több neve nincs. Hát te mit adsz neki?”
Egy nap, mikor így töprengve járt céltalan bolyongással a szigeten, bozóton, vadvirágon keresztülgázolva, egyszer egy olyan helyre jutott, ahol a targally recsegett léptei alatt. Körülnézett. A kiszáradt diófák szomorú erdejében találta magát. A szép nemes szálfák meg voltak halva, s a tavasz egyetlen lombot nem hozott ágaikra; azok száraz hulladékkal lepték el a földet.
Mihálynak egy eszméje támadt a halott fák sírkertjében.
Rögtön sietett vissza a kunyhóhoz.
— Teréza, megvannak-e még az ácsszerszámok, amiket a házépítéshez használtatok?
— Itt vannak a kamrában.
— Add elő. Egyet gondoltam. Kivágom a kiszáradt diófákat; és azokból építek egy szép házat Dódi számára.
Teréza bámulva csapta össze a kezeit; Noémi pedig azzal felelt, hogy összecsókolta a kis Dódi arcát, mintha mondaná neki: “Hallod ezt?”
Mihály Teréza arcán a bámulat kifejezését csendes kétkedésnek magyarázta.
— Igen, igen! — erősíté szavait — magam egyes-egyedül fogom ezt a házat felépíteni, senki segítsége nélkül; ahogy a székelyek, az oláhok építenek szép tölgyfákból olyan házakat, mint egy skatulya; a miénk diófából lesz; fejedelmi kastély; az utolsó szeget is magam fogom készíteni, s az lesz majd a Dódi háza, ha megnő.
Teréza csak mosolygott.
— Jól van, Mihály, jól van; hiszen én is próbáltam kunyhót rakni egyedül, mint a fecske. Magam vertem össze a falat sárból; magam tetőztem be náddal; hanem már az ácsmunka nem egy embernek való: tudja, hogy az öreg fűrésznek két nyele van, azzal ön egymaga nem tud bánni.
— Hát nem vagyunk-e hozzá ketten? — kiálta föl hévvel Noémi. — Hát nem segíthetek-e én neki? Azt hiszitek, hogy nekem nincs erős karom?
S azzal feltűrte inge ujját egész vállig, hogy karjával eldicsekedhessék. Szép, gömbölyű Diána-kar volt az, domború, idegteljes izmokkal.
Mihály végigcsókolta azt vállától körme hegyéig, s aztán azt mondta, hogy “jó lesz”.
— Óh! mi együtt fogunk dolgozni — monda Noémi, kinek eleven képzelme egyszerre megragadta a Mihálytól adott eszmét. Noémi lelkében Mihály gondolatja egyszerre megfogamzott. — Kimegyünk majd együtt az erdőre; a kis Dódinak csinálunk függőágyat egy fa ágára; egész nap fogunk dolgozni, te, anyám, kihozod utánunk szilkében az ebédet, s ott eszünk a faragott fára leülve egy szilkéből. Milyen jól fog az esni!
És úgy lett.
Mihály rögtön vette a fejszét, s ment ki a diósba, s hozzákezdett a munkához. Mire egy diófát ledöntött, s azt az ágaitól letisztogatta, csupa hólyag lett tőle a tenyere. Noémi azzal vigasztalta, hogy az asszonyoknak sohasem törik fel a tenyerük.
Amint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette tréfára, amit ígért. Hozzálátott a nehéz dologhoz; karcsú termetében el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá.
Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a favágónénak, akik korán reggel egymásnak segítenek a fát fűrészelni, s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a férj arcát kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, amíg alszik, s addig ölébe veszi a kisgyermeket, s mindenféle csodadolgot elkövet vele, mivel kieszközli nála, hogy ne sírjon addig, míg a favágó szunnyad…
S este együtt mennek haza; a favágó viszi a vállán a szerszámjait, a favágóné viszi a gyermeket az ölében haza. Otthon már lobog a tűz a konyhában, a rántásszag messziről üdvözli őket. A gyermeket lefektetik, a napszámosné előkeresi a favágó pipáját, tüzet is hoz rá a konyhából; mikor a gőzölgő tálat behozzák, mellé ülnek, fenekéig iparkodnak, hogy jó idő legyen holnap, s aztán elbeszélik egymásnak, hogy mit csinált ma egész nap a gyerek.
S aztán — nem kérdezik egymástól, hogy “szeretsz-e?”.
Mihály belejött lassanként a diófa gerendák kifaragásába. Jól szolgált kezében az ácsszekerce.
Noémi bámulta ezt nagyon.
— Ugyan Mihály — kérdé egyszer —, mondd meg nekem, nem voltál te valamikor ácslegény?