Lehet-e ennél hívebben teljesíteni a családfői kötelességeket?
Akkor aztán sietett, nem is haza, hanem Bécsbe. Ott egy egész ács-, asztalosműhelyt összevásárolt, ládákba pakoltatta, és leküldte Pancsovára.
Most még egy furfangot kellett kigondolnia: hogy ezeket a ládákat a senki szigetére hogyan juttassa át.
Különben is óvatosnak kellett lennie. Azok a halászok a Duna bal partján, kik többször látták őt az Osztrova-sziget felé csónakkal elindulni és aztán csak hónapok múlva visszakerülni, rég tanakodhatnak magukban: ki ez az ember? s miért jár ez itt annyiszor?
Mikor a ládái leérkeztek Pancsovára, szekérre rakatta azokat, s elszállíttatá a Duna-parti jegenyésbe, ott lerakatta. Akkor azután odahívta a halászokat, s azt mondá nekik, hogy szállítsák ezeket át a puszta szigetre. Fegyver van azokban.
Ezzel a szóval el volt a tenger fenekére temetve a titka.
Járhatott, kelhetett azontúl nappal és holdvilágnáclass="underline" senki nem is suttogott felőle. Mindenki tudta már, hogy ez a szerb és a cernagorca szabadsághősök ügynöke, s azontúl semmi kínzással nem lehetett volna egy szót kivenni felőle azokból, akikkel találkozott. Szent ember lett rájuk nézve.
Megcsalt ő minden embert, akivel csak egy szót váltott, hogy maga körül homályt borítson.
Éjszaka szállították át deszkamálháit a halászok, ő is velük volt. A szigethez érve, azok, mintha legjobban értenék a dolgot, kikerestek egy partszakadékot, ahol legsűrűbb volt a bozót, oda kihordták a ládákat. Mihály ki akarta őket fizetni: nem fogadtak el tőle egy garast sem; csak a kezét szorongatták meg: “Zbogom!”
Ő ott maradt a szigeten, a halászok visszatértek.
Szép holdvilágos éjszaka volt, a fülemile énekelt fészke fölött.
Mihály a parton végighaladt, hogy a házhoz vezető ösvényre rátaláljon. Rábukkant az ácstanyára, hol az ősszel félbenhagyta a munkáját. A faragott fák be voltak takargatva gondosan nádkévékkel, hogy a téli nedvesség meg ne rongálja azokat.
Innen a rózsaligethez vezetett az út. A rózsák rég elnyíltak már, azt az időt Mihály a monostori lakban tölté, s később a tengeri fürdőn Timéával. Ez idén elkésett a rózsaszüretről. Pedig bizonyosan szívszakadva vártak reá! De hát először meg kellett neki csinálni azt, hogy “köd előttem, köd utánam!”.
Lábhegyen közeledett a kis lak felé. Hogy semmi neszt nem hallott, azt jó jelnek vette. Hogy Almira nem ugat, ennek az oka az, hogy benn hál a konyhában, s ez ismét azt jelenti, hogy gond van rá, nehogy az alvó gyermeket éjszaka felköltse. És eszerint mindenki él és egészséges a háznál.
Óh! Mennyiszer álmodta ő meg ezt a házat! Mennyiszer képzelte maga elé ébren! Mennyiszer látta magát a tanyához közelíteni.
Majd úgy látta, hogy a ház leégett, a kormos gerendák hevernek a küszöbben, s a falakon kizöldült a dudva; lakói hová lettek, nem mondja meg senki. Majd meg azt látta, hogy amint annak ajtaján belép, fegyveres marcona alakok ugranak eléje, torkon ragadják; “éppen terád vártunk!”, megkötözik, száját betömik, s ledobják a pinceodúba. Majd meg az a rémlátása volt, hogy mikor a kunyhóba lép, kedveseinek véres hulláit látja maga előtt, Noémi hosszú aranyhaja elterülve a földön, keblén a szétzúzott fejű gyermek. Óh! milyen kínt gyűjtött magának, mikor ezeket az alakokat szívének megszerezte, akiket olyan hosszú időre magukra kellett hagynia. Néha meg az a kép állt előtte talán álmodva, talán kigondolva, hogy mikor Noémi elé fog lépni, a szelíd, mosolygó arc helyett itt is egy hideg alabástromarcot fog maga előtt találni, aki azt fogja tőle kérdezni: “Hol volt ön oly sokáig — Levetinczy úr?”
Most aztán, hogy a kis lak előtt állt, minden rémképe elmúlt. Itt most is minden úgy van, ahogy máskor volt; itt most is azok laknak, akik őt szeretik. Hogy tudassa velük megérkeztét? Hogy lepje meg őket?
Megállt a kis, alacsony ablak előtt, melyet a felfutó rózsa indái fedtek félig, s elkezdé dalolni az ismeretes nótát:
Jól sejtett; egy pillanat múlva fel volt nyitva a kis ablak, s azon Noémi örömtől, boldogságtól sugárzó arca tekintett ki.
— Mihályom! — rebegé szegény.
— A tied! — súgá Timár, s két kezébe fogta az ablakon kitekintő kedves főt. — Hát Dódi? — Ez volt a másik szava.
— Ő alszik.
— Csendesen! Föl ne keltsük.
És azután, amit ajkaik egymásnak mondtak, az nagyon csendesen volt mondva.
— De jöjj be hát!
— Fel találjuk őt költeni, s majd sírni fog.
— Óh! már nem olyan síró gyermek. Hiszen elmúlt egyéves.
— Egy egész éves? Hiszen már nagy ember!
— Már a nevedet ki tudja mondani.
— Hogyan? Hát már beszél!
— Már lépni is tanul.
— Tehát már fut!
— Mindent eszik már.
— Az lehetetlen! Az még korán van.
— Mit értesz te ahhoz? Ha látnád!
— Húzd félre a függönyt; hadd süssön rá a holdvilág, hadd lássak rá.
— Nem, a holdvilág rossz, ha az alvó gyermekre süt: attól beteg lesz.
— Bohó vagy!
— A gyermekkel sok babona jár. Azt mind el kell hinni. Azért vannak ők asszonyokra bízva, akik hisznek mindent. Jöjj be, és nézd meg idebenn.
— Nem megyek be, míg alszik; felkölteném. Jöjj inkább te ki énhozzám.
— Az nem lehet. Ő mindjárt felébredne, ha én kimennék, s anyám mélyen alszik.
— No hát eredj vissza hozzá; én idekinn maradok addig.
— Nem akarsz lefeküdni?
— Hiszen mindjárt reggel lesz. Eredj hozzá vissza; de hagyd nyitva az ablakot.
És aztán ott maradt a nyitott ablaknál, beleskelődve a kis szobába, melynek padlatára ezüstkockákat rajzolt a holdvilág, s iparkodott elfogni a neszt, ami a csendes tanyából kihangzik; egy-egy rövid, nyüzsgő nyöszörgés, minő az ébredező gyermeké, azután halkan dúdoló hang, mely a kedvenc dajkadanát hangoztatja, csendesen, mint egy álom: “az én babám kis kunyhója”, azután egy csókcuppanás, aminőt jutalmul kap az a jó gyermek, ki a danára szépen elalszik.
És azután úgy virradt meg Timár, a nyitott ablakban könyökölve s az alvók suttogásait hallgatva, míg a hajnal világossá nem kezdte tenni a kis alvószobát.
A hajnalsugárra aztán a gyermek volt a legelső, aki fölébredt, világra visszakerültét hangos kacagással adva tudtul, melytől azután senkinek sem lehetett tovább alva maradni. A gyermek lármázott, fecsegett: hogy mit? azt csak ők értették ketten: ő maga és Noémi.
Mikor aztán ölébe kaphatta a gyermeket, azt mondá neki:
— Most már aztán itt maradok, amíg fölépítem neked azt a házat. Mi az, Dódi?
A gyermek mondott rá valamit, ami Noémi tolmácslata szerint annyit jelentett, hogy “nagyon jól van”.
Noémi
Timár legboldogabb napjait tölté kettős életének.
Semmi sem zavarta boldogsága teljességét, csak az az egy, hogy még egy másik élete is van, amibe mindig vissza kell térnie.
Ha tudna rá valami utat-módot, hogy ettől a másik élettől el tudja szakítani magát, milyen békében élhetne itten.