Pedig azt igen egyszerűen elérhetné. Csak nem kellene innen többet eltávoznia. Keresnék egy évig, gyászolnák két évig, emlegetnék három évig, azután elfeledné a világ, ő is a világot, s megmaradna neki Noémi.
És Noémi kincs!
A nőiségből mindaz egyesülve van benne, ami kedves, és hiányzik nála mindaz, ami bántó. Szépsége nem az az egyhangú szépség, amit a tetszelgés oly hamar megunottá tesz; ez minden kedélyváltozatnál új varázsban tűnik fel. Gyöngédség, szelídség és hév egyesült kedélyében. Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nő. Szerelmének semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, akit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon aprólékos figyelmével minden kényelméről gondoskodik; munkájában segít neki fáradhatatlan kézzel. Mindig derült, mindig friss, s ha valami betegség kerülgeti, egy csók a fájó homlokra meggyógyítja őt. Alázatos az iránt, akiről tudja, hogy őt imádja. És midőn azt a gyermeket ölébe veszi, s vele játszik, akkor meg kell őrülnie annak, aki őt magáévá tette, és mégsem tette azzá.
De Timár még nem volt egészen megőrülve.
Még alkudozott a sorssal.
Az ár igen nagy! Még ehhez a kincshez mérve is nagy.
“Egy ifjú nő egy mosolygó gyermekkel az ölében.”
De az ár egy egész világ! Otthagyni abban milliókra menő vagyont, társadalmi állást, magas rangot, főúri barátokat; megkezdett nagy vállalatokat, mik világra szólanak, miknek eredményétől nagy hazai iparágak jövendője függ. És ráadásul még Timéát!
Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit odavesse a világnak; a víz fenekéről jöttek, menjenek a víz fenekére vissza megint! De azzal a gondolattal nem tudott kibékülni hiúsága, hogy ez a fehér arcú nő, ki az ő hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még ez életben boldog legyen — egy más ember által.
Maga sem tudta tán, milyen ördögöt rejteget szívében.
A nő, ki szeretni nem tud, elhervad szeme láttára.
Ő pedig éli a boldog napokat ott, ahol szeretni tudnak.
S a boldog napok alatt egyre emelkedett a ház, amit a kitanult pallér most már gyakorlott kézzel illesztett eresztékeibe. Már fel voltak emelve a falak, szép simára gyalult diófa derekakból, olyan szépen összeillesztve, hogy azokat a szél sem járhatta. Fel lett rakva a tetőzet is, s befödelezve székely módra halpikkely alakúra faragott széles zsindelyekkel. Az ácsmunka egészen elkészült. Következett az asztalosmunka. Ezt már egészen egyedül végezte Mihály, s napestig lehetett hallani danáját a műhelyül használt új házban a gyalulás, fűrészelés közben.
Mint a legszorgalmasabb kézművest, csak a sötét est szólította el műhelyéből. Akkor aztán megtért a kunyhóhoz, hol ízletes estebéd várta, s vacsora után kiült a kunyhó előtti kis padra, rágyújtott a cseréppipára, Noémi mellé ült, felállította térdeire a kis Dódit, és iparkodott vele előadatni, hogy mit tanult ma megint. Egy szót.
A világ minden bölcsességénél nem nagyobb tudomány-e az az egy szó?
— Mennyiért adnád oda Dódit? — kérdezé egyszer tréfás enyelgéssel Noémi. — Ezért az egész földért, tele gyémántokkal?
— Nem, ezért az égért, tele angyalokkal.
A kis Dódi pedig nagyon jó kedvében volt akkor, pajkos kézzel megfogta Mihály szájában a pipát, és addig rángatta a száránál fogva, míg kivette a fogai közül, s akkor aztán nagyhamar eldobta a kezéből. A pipa bizony cserépből volt, és eltörött.
Timár hirtelenkedett az igazságszolgáltatásban, ráütött könnyedén a kárt tevő gyermek kezére, amitől az szörnyen rábámult, s aztán elbújt Noémi keblére, és elkezdett pityeregni.
— Látod — szólt Noémi szomorúan —, egy pipáért is odaadnád; pedig az csak cserépből volt…
Mihály nagyon megbánta, hogy ráütött a Dódi kezére. Kérlelte is aztán hízelkedő szóval, meg is csókolta azt a megütött kis kezet; de a gyermek csak egyre szepegett, s eltakarta az arcát Noémi mellkendőjébe.
A gyerek aztán egész éjjel rossz volt. Nem akart aludni; sírt. Timár megharagudott rá; azt mondta: akaratos rossz természet lesz benne, amit idejekorán ki kell belőle irtani. Noémi oly szelíd feddő tekintetet tudott azért a szóért rá vetni.
Másnap szokottnál korábban elhagyta a tanyát Timár, s ment a műhelyébe, de dalolni nem hallották egész nap. A munkát is félbehagyta kora délután, s mikor a tanyára érkezett, láthatá Noémi tekintetén, hogy az egészen meg van rémülve láttára. Timár arca egészen ki volt kelve színéből, alakjából.
— Valami bajom van! — monda Noéminak. — A fejem olyan nehéz, a lábaim alig bírnak; minden tagomban valami fájást érzek. Le kell feküdnöm.
Noémi sietett a belső szobában ágyat vetni Mihálynak, s segített neki a levetkőzésnél. Aggódva vette észre, hogy Mihály kezei oly hidegek, és lélegzete oly forró.
Teréza asszony odasietett, megtapintá homlokát, kezeit, s azt tanácsolá neki, hogy csak takarózzék be erősen, mert hideglelést fog kapni.
Mihály pedig úgy érzé, hogy annál valami rosszabb közelít rá. Azon a vidéken akkor nagyon dühöngött a hagymáz: a Duna nyári kiöntései terjeszték azt szokatlan mérvben.
Még mikor a fejét letette a vánkosra, annyira eszméleténél volt, hogy elgondolja, mi lesz abból, ha ő most itt a forrólázt megkapja; orvos nincs közel, ki rendszeres segélyt tudjon nyújtani, itt meghalhat. Sohasem tudják meg, hová lett. Mi lesz Timéából? De mi lesz Noémiból?
Ki fogja majd pártját az elhagyott Noéminak, ki özvegy lesz, mielőtt asszony lett volna? Ki neveli fel majd a kis Dódit? Mi sors vár rá, ha megnő, ha Mihály a földben lesz már?
Hát Timéának ki mondja meg, mikor tegye fel, mikor vesse le az özvegyi fátyolt? Halála napjáig várjon-e az ő visszatértére?
Hogy fog két asszony holtig boldogtalan lenni őmiatta!
És azután még arra is tudott eszmélni, hogy majd ha ő hagymázos önkívületbe jut: miket fog ő akkor kibeszélni ezen nők előtt, kik éjjel-nappal virrasztanak majd fölötte? Hogy fog előttük rémledezni kincseinek számáról, hivatalnokairól, palotáiról; halavány arcú feleségéről, hogy fogja Timéát látni, maga előtt, őt néven szólítani, feleségének nevezni! És Noémi ezt a nevet ismeri már.
Irtózat volt Timárra nézve még tiszta ésszel arra gondolni, hogy majd nemsokára fog rá jőni olyan állapot, amiben akarata ellen minden titok elhagyja szíve rejtekhelyét, s mást uraló ajka el fogja mondani lázrohamában, hogy ő kicsoda.
A testi fájdalmakon kívül még egy bántotta: az, hogy Dódit miért ütötte meg tegnap. Ez a csekélység most, mint egy bűnsúly nehezedett lelkére.
Mikor lefeküdt, oda akarta magához vitetni a gyermeket, hogy megcsókolja.
— Noémi! — rebegé forró lélegzettel.
— Mit kívánsz? — suttogá Noémi.
De már akkor nem tudta, hogy mit akar.
Amint az ágyba feküdt Mihály, rögtön teljes erejével kitört rajta a láz. Erős testalkata volt, az ilyent leghamarább ledönti, s legjobban megkínozza ez a hóhérlegénye a csontembernek.
Ettől a perctől kezdve szüntelen félrebeszélt.
És minden szót, amit beszélt, hallani kellett Noéminak.
A kór maga nem tudott magáról semmit.
Az, aki ajkával beszélt, az az idegen ember volt, az az igazi ember volt, akinek nincsenek titkai; aki azt beszéli ki, amit tud.
A hagymázbeteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az őrültség képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak az álomképek, az az egy központot képező alak mindig újra előjön képleteikből.