Noémi elmerevült tekintettel bámult anyjára; mintha kérdezné: “Hát itt nincsenek szereid?”
Teréza nem állhatta ki ezt a tekintetet.
“Annyi nyomorulton, szenvedőn, haldoklón tudtál segíteni; egyedül ennek a számára nincsen semmi tudományod?”
Nincsen.
Noémi leborult a gyermek ágyacskája mellé, odaérteté ajkát ajkához, s suttogva rebegé:
— Mi bajod, kedvesem? parányim? angyalkám? Nézz rám a te szép szemeiddel!
A gyermek pedig nem akart a szép szemeivel nézni. És mikor aztán a sok csókra, könyörgésre feltekintett, valami oly ijesztő volt e szemsugárban. Egy gyermek nézése, aki már megtanult a haláltól félni.
— Óh! ne nézz rám így, ne nézz rám.
A gyermek nem sírt, csak rekedten köhögött.
Jaj, csak az a másik beteg odabenn meg ne hallja ezt!
Noémi reszketve tartá karjai közt a gyermeket, s aközben arra hallgatott, hogy a másik szobában alvó nem ébredt-e még fel.
Mikor maghallá a szavát, akkor otthagyta a gyermekét, és átment Mihályhoz.
Mihály az idegláz forró rohamának elmúltával a visszahatás lankadtsága alatt szenvedt. Ingerlékeny volt és haragos.
— Hol jártál? — förmedt Noémire. — Egészen magamra hagysz. Sohasem vagy itt, mikor valamire szükségem van.
— Óh! ne neheztelj! — kérlelé őt Noémi. — Friss vízért voltam neked.
— Mért nem megy Teréza? Egyéb dolga sincsen. Itt nyitva az ablak; valami patkány bejöhet, mikor alszom. Nem látsz valahol egy patkányt?
Az ideglázasnak olyan megrögzött réme a patkánylátás.
— Nem jöhet be, kedvesem, szúnyogháló van az ablakon.
— Úgy? Hát hol van az a friss víz?
Noémi adott neki vizet. Azért megint megharagudott: hisz ez nem friss víz, ez már meleg. Hát meg akarsz szomjan ölni?
Noémi tűrte szelíden a szidást.
És aztán, mikor Mihály elaludt, ismét kiszökött Dódihoz.
Úgy váltották fel egymást, hogy amíg aludt Mihály, addig Teréza ült az ágya mellett, s mikor ébredezni kezdett, akkor neszt adott Noéminek, hogy mire felébredt, már ismét otthagyhatta Noémi a beteg gyermeket, s ott lehetett Mihály mellett.
Ez így ment aztán a hosszú éjszakán keresztül. Noémi untalan költözött egyik beteg ágyától a másikéhoz.
És Mihályt folyton hazugságokkal kellett tartania, hogy hol járt most.
Mert a betegek oly gyanakodók! Meg vannak felőle győződve, hogy az egész környezetük össze van esküdve, hogy valami hallatlan, égrekiáltó csalást kövessen el ellenük.
Mentül gyöngébbek az idegeik, annál indulatosabbak. S egy kitörése a szenvedélynek, egy ijedség, egy felgerjedés elég a meghalásra.
Aki velük bánik, el kell szánva lennie, hogy mártír legyen.
Noémi az volt.
A gyermek egyre rosszabbul lett. Teréza nem tudott segíteni rajta. És Noéminek nem volt szabad sírnia.
Nem volt szabad sírnia, hogy Mihály a szemein meg ne lássa, hogy sírt, s azt ne kérdezze tőle: miért sírtál?
Másnap reggel Timár már könnyebbülten érezte magát; azt mondta, hogy valami húslevest szeretne enni.
Noémi sietett neki előhozni; készen volt tartva. A beteg felszürcsölte azt, s azt mondá, hogy jólesett.
Noémi mutatta, hogy örül.
Akkor aztán Mihály azt kérdezte tőle: “Hát a kis Dódi mit csinál?”
Noémi megijedt: azt hitte, Timár észre fogja venni, hogy a szíve milyen nagyot dobbant erre a szóra.
— Alszik — felelé Mihálynak.
— Alszik? De hát miért alszik ilyenkor? Talán beteg.
— Óh nem. Ő jól van.
— Hát mért nem hozod ide hozzám, mikor ébren van?
— Mert olyankor meg te alszol.
— Igaz. Hát majd egyszer, mikor én is ébren leszek, meg ő is, akkor hozd ide, hadd lássam.
— Jó lesz, Mihály!
És a gyermek egyre rosszabbul lett.
És Noéminek folyvást el kellett titkolnia Mihály előtt, hogy Dódi beteg, s hazudozni neki a gyermekről mindenféle meséket; mert Mihály folyvást csak róla tudakozódott.
— Játszik-e Dódi azzal a kis faemberrel?
— Óh nagyon játszik (…azzal a szörnyű csontemberrel!).
— Beszél-e rólam?
— Igen sokat beszél (…nemsokára odafenn az Istennel!).
— Vidd oda neki tőlem ezt a csókot.
S Noémi elvitte neki a búcsúcsókot.
Megint egy nap telt.
Reggel az ébredő beteg ismét egyedül találta magát szobájában.
Noémi azt az éjszakát a gyermek mellett virrasztá át. És nézte annak halálküzdelmét, és visszafojtotta a könnyeit szívébe. Hogy nem szakadt meg bele a szíve?
Mikor Mihályhoz belépett, ismét mosolygott.
— A kis Dódinál voltál? — kérdezé a beteg.
— Őnála voltam.
— Most is alszik?
— Igen, alszik.
— Óh! nem igaz.
— Igazán mondom, alszik.
…Óh, hiszen éppen akkor fogta be Noémi a szemeit az örök álomra!
És nem volt neki szabad a fájdalmat elárulnia. Mosolyognia kellett a beteg előtt.
Délután ismét érzékeny kedélyben volt Mihály; amint a nap lefelé haladt, idegbántalmai súlyosbodtak. Noémit szólítá, ki a másik szobában volt.
Noémi sietett be hozzá, s szeretetteljes arccal tekinte reá.
Hanem a beteg rosszkedvű volt és gyanakodó.
Észrevette, hogy Noémi ruhájába elöl egy varrótű van tűzve, belefűzött selyemszállal.
— Ah! te már varrsz is? Ráérsz most? Miféle piperét varrsz magadnak?
Noémi rátekintett, és gondolá magában:
(“A kis Dódi halotti ingecskéjét varrom.”)
És aztán azt mondá neki:
— Magamnak varrok ingfodrot.
Mihály ízetlen fanyalgással monda rá:
— Hiúság, asszony a neved!
És Noémi mosolyra vonta arcát, s azt felelé rá: “Igaz!”
Ismét új reggel virradt.
Mihályt most már az álmatlanság kezdte el gyötörni. Nem bírta szemeit álomra erőszakolni. És ezalatt folyvást azzal vesződött, hogy mit csinál a kis Dódi. És egyre küldözte ki hozzá Noémit, hogy nincs-e valami baja.
És Noémi valahányszor kiment; megcsókolá ravatalon fekvő kis halottját, és beszélt hozzá nyájas, hízelgő szavakat, hogy Mihályt elámítsa velük: “Kis Dódim, kedves Dódim! Alszol-e még? Szeretsz-e még?”
S aztán visszajött Mihálynak mondani, hogy nincs a kis Dódinak semmi baja.
— Olyan sokat alszik az a gyermek! — monda Mihály. — Mért nem költöd fel?
— Majd felköltöm! — szólt Noémi szelíden.
Azután egy percre elszunnyadt Mihály, csak egy percnyi álom volt az, melyből hirtelen felriadt. Azt sem tudta, hogy aludt volt.
— Te Noémi — monda —, a Dódi énekelt! Én hallottam, hogy ő énekelt. De milyen szépen tud énekelni.
Noémi szívére szorítá két kezét, s emberfölötti erővel fojtá el fájdalma kitörését.
Az égben énekel ő már, az angyalok kardalában, a milliónyi szeráfimok között, ott hallottad őt énekelni!
Estefelé kiküldte Mihály Noémit.
— Eredj, fektesd le a Dódit. Csókold meg helyettem is.
Noémi úgyis azt tette.
— Mit mondott Dódi? — kérdezé a visszatérőtől.
Noémi nem tudott neki felelni, csak odaborult rá, és ajkaira nyomta csókját.
— Ezt mondta? — szólt Mihály. — A kedves! — S ettől a csóktól aztán elaludt. A maga álmából küldött neki a gyermek.
Másnap reggel megint csak a gyermekről beszélt Mihály.
— Vigyétek ki a kis Dódit a szabadba; nem jó neki a szobában lenni mindig. Vigyétek ki a kertbe.