Hiszen éppen ahhoz készültek.
Teréza még az éjjel megásta a sírt egy szomorúfűzfa tövében.
— Eredj ki te is vele; maradj odakinn vele! — biztatá Mihály Noémit. — Én majd addig szendergek itt benn. Olyan jól érzem már magamat.
Noémi kiment a beteg szobájából, ráfordítva a kulcsot az ajtóra, s azután kivitték a kis hazatért angyalt, és átadták az ő örök anyjának, a földnek.
Noémi nem akarta, hogy dombot emeljenek föléje. Ha azt Mihály meglátja, mindig ott fog fölötte búslakodni, s azzal egészségének árt majd. A sírhalom helyett sima virágágyat körített a fa tövében, s annak a közepébe odaültetett egy rózsafát, egyet azok közül, miket Mihály maga oltott, tiszta fehér virágú rózsát, amibe semmi más szín nem vegyült.
Azután visszament a beteghez.
Mihálynak az volt az első szava hozzá: “Hol hagytad Dódit?”
— Kinn a kertben.
— Mi van rajta?
— Kis fehér zubbonykája kék szalagokkal.
— Az nagyon jól illik neki. Jól be van takarva?
— Igen, jól.
(Háromlábnyi földdel.)
— Hozd ide azután, ha ismét kimégy.
Ennél a szónál nem todott Noémi tovább a szobában maradni, kiment az udvarra, Teréza nyakába borult, hevesen magához szorítá anyját, de mégsem sírt. Nem volt szabad.
Azután tovább ődöngött. Elment ahhoz a szomorúfűzfához, leszakított egy félig nyílt bimbót arról a fehér rózsáról, s visszatért Mihályhoz. Teréza követte.
— Nos, hát hol van Dódi? — kérdé Mihály türelmetlenül.
Noémi pedig odatérdelt az ágyához, s negédesen, mosolyogva nyújtá oda neki — azt a fehér rózsát.
Mihály elvette a rózsát, s szagolni kezdé.
— Milyen különös! — mondá. — Ennek a rózsának semmi szaga nincsen; olyan, mintha valami halottnak a sírján termett volna.
Noémi fölkelt az ágy mellől, és kiment.
— Nos? — szólt Timár Terézához fordulva.
— Ne nehezteljen rá! — szólt Teréza nyugodt, engesztelő hangon. — Ön veszélyes beteg volt; hála az égnek, már túl van rajta; de betegsége ragályos, s leginkább az, mikor múlófélben van. Én mondottam azt Noéminek, hogy amíg fel nem gyógyul ön, a gyermeket ne hozza az ön közelébe. Hibáztam, de jót akartam.
Mihály megszorítá Teréza kezét.
— Nagyon jól tette ön. — És lám, én olyan ostoba voltam, hogy ez magamtól nem jutott eszembe! — Ez igazán okos gondolat volt. Talán nincsen is itt a mellékszobában.
— Nincsen. A kertben csináltunk neki egy kis lakást.
Nem is hazudott — szegény.
— Ön nagyon jó, Teréza. Hát menjen ki a gyermekhez most, s küldje vissza Noémit. Nem fogom tőle kívánni többé, hogy hozza ide Dódit. Szegény Noémi! De mihelyt felkelhetek, mihelyt járhatok, odavezetnek hozzá, ugye?
— Oda, Mihály!
Ezzel a kegyes ámítással aztán el hagyta magát csendesíteni Mihály mindaddig, míg végre fölkelhetett a kórágyból, mikor már betegségén egészen átesett.
De még nagyon gyönge volt akkor is; alig volt jártányi ereje.
Noémi segített neki a felöltözésnél. Az ő vállára támaszkodva hagyta el a szobát, s azután Noémi odavezette a ház előtti kis padhoz, oda leülteté, és maga is mellé ült, karjával átszorította Mihály karját, és fejét odanyugtatva vállára.
Szép, meleg nyári délután volt. Mihály úgy érzé mindig, mintha minden falevél susogna, zúgna, beszélne a fülébe, mintha a döngő méhek tudósításokat hoznának felé, mintha a fűszálak zengenének lába előtt; minden úgy zúgott az agyában.
Egy gondolat zúgott legjobban.
Amint Noémi arcára tekintett; egy fájó sejtelem kezdett lelkében támadni. Mi van Noémi arcában, ami oly érthetetlen?
Meg akarta azt tudni.
— Noémi!
— Mit kívánsz, Mihályom?
— Kedves Noémi, nézz reám!
Noémi felemelte hozzá szemeit.
— Hol van a kis Dódi?
A szegény teremtés ennél a szónál nem bírta tovább szenvedéseit, fölemelé mártírarcát az égre, s két kezét a magas menny felé terjesztve, rebegé:
— Ott van… ott van!…
— Meghalt! — suttogá Mihály.
Erre a szóra odaborult keblére Noémi, s nem bírta többé könnyeit visszatartani, zokogott hevesen, végeszakadatlan.
Mihály odaölelte őt magához, és hagyta sírni.
Szentségtörés lett volna e könnyekből csak egyet is ki nem hagyni hullani.
Ő maga nem sírt; nem: meg volt rettenve.
Meg volt rettenve attól a léleknagyságtól, ami e nyomorult, elvetett teremtést oly végtelen magasba emelé föléje.
Hogy ez el tudott titkolni akkora fájdalmat azért, akit szeret!
Milyen nagynak kell lenni akkor ennek a szeretetnek?!
Mikor aztán kisírta magát szegény teremtés, akkor mosolyogva tekinte fel Timárra, mint a napsugár a szivárványból.
— S te el tudtad ezt előttem titkolni?
— Féltettelek.
— Te nem mertél könnyezni, hogy meg ne lássam, ha sírtál!
— Vártam, míg szabad lesz.
— Mikor nálam nem voltál, akkor őt ápoltad, s én szidtalak érte!
— Nem szóltál semmi rosszat, Mihály.
— Mikor átadtad neki a csókomat, tudtad, hogy a búcsúcsók volt. Mikor azt mondtad, hogy piperét varrsz magadnak, az ő halottruháját varrtad! S mikor szemembe mosolyogtál, akkor az istenanya hét tőre volt a szívedbe verve! Óh! Noémi, mennyire imádlak én téged!
Pedig szegény teremtés csak azt kívánta tőle, hogy szeresse.
Mihály odavonta őt az ölébe.
A falevelek, a fűszálak, a dongó méhek már nem susogtak olyan értelmetlenül agyában: kezdett érteni feje zúgásából.
Hosszú, méla hallgatás után megszólalt újra:
— Hová tettétek őt? Vezess el hozzá.
— Ma még nem — monda Noémi —, az még messze út volna neked; majd holnap.
És másnap és harmadnap és sohasem vezette el Noémi oda Mihályt, ahol a kis Dódi fekszik.
— Mindig ott laknál a sírja mellett; újra beteg lennél bele. Azért nem is emeltem neki halmot, sem fejfát nem tettem a fejéhez, hogy te ne járj oda hozzá szomorkodni.
Pedig Timár azért csak szomorú maradt.
Mikor már annyira erejéhez tért, hogy magában elsétálhatott a szigeten, folyvást azt kutatta, amit nem akartak neki megmondani.
Egyszer aztán derült arccal tért vissza a kunyhóhoz. Egy félig nyílt rózsabimbó volt a kezében abból a tiszta fehér rózsából, aminek semmi illata nincs.
— Ez az? — mondá kérdve Noéminek.
Noémi bámulva inte fejével. Hogy nem lehetett azt előle eltitkolni! A fehér rózsa rávezette. Rájött, hogy ezt most ültették oda.
És akkor aztán meg volt nyugodva, mint aki mindent elvégzett, ami az életben kitűzött feladata volt.
Egész naphosszant elüldögélt a kis padon a ház előtt, és pálcájával a sima kavicsok közt turkált, és suttogta magában:
“Nem adnád oda egy egész földért tele gyémántokkal; nem egy egész égért tele angyalokkaclass="underline" hanem egy rossz cseréppipáért ráütöttél a kezére.”
Ott állhatott már félig készen a szép diófa kastély, a nagy nárdus virágok körülnőtték mind a négy oldalát; Mihály feléje sem ment többé.
Aki lábadozó életerejét, megtört kedélyét fel tudta még tartani az összeroskadástól, az csak egyedül Noémi volt.
Melankólia