Egyik bimbó a másik után nyílt a fehér rózsatőn. Timár egész nap azt tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyílását leste. Mikor egy kinyílt, azt leszakította, és eltette tárcájába, ott szárította meg a keblén.
Szomorú időtöltés volt ez.
Noéminek minden gyöngédsége, amivel Mihályt elhalmozta, nem bírta őt búskomor kedélyéből kigyógyítani. Terhére volt a női édes hízelgés.
Pedig Noémi tudta volna őt megvigasztalni; csak egy szavába került volna az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem jutott eszébe, hogy kérdezzen.
A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a múltat látja; és azt mindig látja.
Egyszer azt mondá Noémi Timárnak:
— Mihály, neked jó lenne innen elmenni.
— Hová?
— Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma összekeresem útiszereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.
Mihály nem felelt semmit, csak a fejével inté a jóváhagyást.
A kiállt nagy betegség idegeit túlizgatottakká tette, s a helyzet, amit szerzett magának, a csapás, ami érte, ez izgatott idegekre oly kínzólag hatott, hogy maga is átlátta, ha itt marad, vagy megőrül, vagy öngyilkos lesz.
Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetből kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a veszteség emléke, a kedves halottak visszatérő arca — ez mind csak egy rossz álom; — egy nyomás a pisztoly ravaszán, s megvan a fölébredés. Aki itt marad, folytassa az álmot!
Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek már azon egyszer négyen is!
A hold teljes gömbalakja ott bujkált az ezüstfelhők között.
Noémi Timár kezét ölébe vonva tartá két keze közt.
— Vajon mi lehet ez a hold? — kérdezé Noémi.
Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában: “Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös félholdat!”
Teréza felelt leánya kérdésére.
— Az egy kiégett, kihűlt földgömb, amin nincs se fa, se virág, se állat, se lég, se hang, se szín.
— Semmi sincs? — ismétlé Noémi. — Hát ez a nagy csillag maga van egészen? Senki sem lakja?
— Azt senki sem tudja! — felelt Teréza. — Leány koromban a növeldében sokszor néztük ezt távcsővel, csupa üregekből áll; azt mondják, azok tűzhányók voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy élő alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek már annyit bizonyosan tudnak felőle, hogy sem víz, sem levegő nincsen rajta: anélkül pedig testtel bíró állat nem élhet, és így ember sem lakhatik ott.
— Hátha mégis lakik valami? — monda Noémi.
— Ugyan mit gondolsz?
— Elmondom, hogy mit gondolok. Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam, úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem, s a vízbe néztem. Úgy hívogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen lehetne nyugodni ottan. No ne félj, Mihály! régen volt; még “azelőtt”. Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: “Jól van; a tested odalenn fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová lesz? annak valahová menni kell.” S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, ami így erőszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová, mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak a számára van rendelve, akiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután találnak egy világot, ahol nincs semmi, ahol nem bántja őket semmi, de nincs is örömük semmi!
Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellől, ki nem értette, miért indultak fel ezek az ő szavára így. Ő nem tudta, hogy saját atyja is öngyilkos volt, s az, akinek kezét fogja, közel van ahhoz, hogy azzá legyen.
Mihály azt mondta, hogy hűvös az éj, menjenek be a házba.
Most még eggyel több rémgondolatja volt a hold felől.
Egyet Timéától örökölt, a másikat Noémitől.
Rettenetes bűnhődés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egy fénylő jelt, mely örökkön-örökké első bűnét, elhibázott életének első végzetteljes botlását juttassa eszébe!
Másnap elment Mihály a szigetről.
Úgy haladt el a félbenhagyott diófa ház mellett, hogy egy tekintetet sem vetett rá.
— Aztán tavasszal eljöjj ismét — súgá fülébe gyöngéden Noémi.
Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendő egyik felében Mihály ne legyen az övé!
(“De hát kié olyankor”, erre a kérdésre nem jött soha.)
Mire Komáromba visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.
Timéa megrettent tőle, mikor meglátta. Alig ismerhetett rá.
Még Athalie is megijedt. Volt oka rá.
— Ön beteg volt? — kérdezé Timéa férje keblére simulva.
— Nagy beteg voltam.
— Valahol az utazásban?
— Igen! — felelt Timár, akinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.
— Hosszasan feküdt?
— Hetekig.
— Istenem! És volt, aki önt ápolja az idegenek közt?
Timárnak majd kiszaladt az ajkán: “Óh! az egy angyal volt!”
Hamar észrevette magát, s ahelyett ezt felelte:
— Pénzért mindent kap az ember.
Timéa nem tudta mutatni, ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arcon. Hiszen máskor is csak ilyen volt ő.
A viszontlátás hideg csókja nem hozta őket közelebb.
Athalie odasúgott Mihály fülébe:
— Az istenért, uram, vigyázzon ön az életére!
Timár elértette a gúnyos jókívánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa szenvedjen; mert ha Timéa özveggyé találna lenni, akkor nem állna boldogsága előtt semmi. S az volna Athalie-ra nézve a pokol.
Timár eddigi nézeteit ehhez a gyűlölt élethez szaporította most még az a gondolat, hogy ez a démon, aki mindkettőjüket úgy gyűlöli, most az ő életéért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettőjük szenvedése sokáig tartson!
Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól őszig keresztülment. Akkor életerős, vidám tekintetű jelenség volt, most egy összeesett, hallgatag árnyék.
Otthon megérkezése első napját írószobájába vonulva töltötte. És délutan a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a főkönyvet íróasztalán, amelyen délelőtt elkezdé. Bele se nézett abba.
Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel; mindenre azt mondta, hogy “jól van”; aláírta, amit eléje tettek, némelyiket rossz helyen; másikat meg kétszer is.
Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni akar, s aztán mindenki hallotta, hogy óra hosszant szakadatlanul járt fel s alá a szobájában.
Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete volt, hogy senki nem merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket. Ő alig nyúlt azokhoz, s bort nem is ízlelt.
Egy óra múlva az ebéd után pedig inasát sürgette, hogy miért nem ebédelnek már. Elfeledte, hogy már délután van, s hogy már el is mosogatták a tányérokat.