Este nem tudott fennmaradni, olyan bágyadt volt; ha leült, rögtön elaludt; mikor levetkőzött és ágyba feküdt, akkor meg egyszerre kiment minden álom a szeméből.
“Óh! milyen hideg ez az ágy!”
Minden olyan hideg itthon! Minden bútordarab, minden kép a falon, maguk a régi freskófestmények a padmalyon mind azt mondják neki: “Mit jössz te ide? Nem vagy te itthon. Idegen ember!”
Óh! milyen hideg ez az ágy!
A cseléd, ki vacsorára hívni jött az urat, már fekve találta őt. Annak a hírére Timéa is bejött hozzá, s megkérdezé tőle, hogy valami baja van tán?
— Nincsen semmi — felelt Mihály —, csak fáradt vagyok az úttól.
— Hívassam az orvost?
— Ne tegye, kérem. Nem vagyok beteg.
Timéa aztán jó éjt kívánt neki, s eltávozott, anélkül, hogy kezét homlokára tette volna.
Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt hallott a háznál. Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt elmegy; nem akarják felébreszteni.
Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől elfutni. Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba nem lehet erőszakkal bejutni.
Mákony? Ez jó szer. Az álom öngyilkossága.
És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint, az est árnyai behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára olyan sötétség van körül, aminő a sűrű lomha köd, a föld alatti mélység s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában “lát” az ember.
És Mihály tudta azt, hogy ő most aluszik, s ez a vakság, ami szemeit meglepte, ez az álom vaksága.
És teljes tudatával bírt annak, hogy ő hol álmodik most. Itt fekszik az ágyában komáromi lakásán — ágya mellett az éjszekrény, azon a kínai antik bronz mécstartó, porcelán festett fényernyővel, ágya fölött a falon egy nagy óra zenélőművel; a selyemfüggönyök földig eresztve. A nehéz, ódon készítésű ágynak van egy kihúzható fiókja, egy másik ágy. Remekműnek készült ez, minőt még most is látni régi házaknál, hogy egy ágyban egész család ellakhatott éjszakára.
Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet hozzá akárki. Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt?
Ezt meg akarta tudni álmában.
Egyszer aztán úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki bejő; női léptek. Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje. Egy női arc.
Te vagy az Noémi? — gondolja álmában Mihály, s aztán megretten. — Hogy jössz te ide. Ha valaki meglátna!
Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya szélére, és hallgatja lélegzetvételét.
Így hallgatta azt Noémi hosszú éjszakákon keresztül a kis kunyhóban.
Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tőled, Noémi. De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon.
A nagy óra üt; mély harangzengésű ütése késő éjszakát jelez. Az ágy szélén ülő alak feláll, hogy az óra ingáját megállítsa, nehogy felébressze az óraütés és zenemű az alvót, s eközben keresztül kell hajolnia az ágyon, úgy, hogy Mihály a hozzáérő alaknak a szívverését hallhatja.
“Milyen halkan ver most a szíved!” — mondja álmában.
Azután úgy tetszik, mintha egy kéz hálószekrényén a vegytani gyújtószert keresné.
“Csak nem akarsz tán világot gyújtani? Az nagy gondatlanság volna! Valaki a folyosóról benézhetne az ablakon, s meglátna itt.”
A gyújtó platinatapló izzásba jött, egy szál forgáccsal az éji lámpa meg lett gyújtva. Egy nőalak volt ott.
Az arcát nem látta Mihály; de tudta jól, hogy az Noémi. Ki lehetne őmellette más?
A nőalak óvatosan fordítja a fényernyőt Mihály arca felé, hogy az éji lámpa szemébe ne süssön.
“Óh! Noémi, hát te megint át akarod virrasztani az éjszakát? Hát magad mikor alszol?”
A nőalak mintha válaszolna a kérdésre, letérdel az ágy mellé, s az alsó ágyfiókot kihúzza.
Mihály gyönyört és rettegést érez egyszerre szívében.
“Te itt akarsz lefeküdni ágyam mellé? Óh! mint szeretlek! óh! mint rettegek!”
És aztán a nőalak megveti magának az ágyat a kihúzó fiókban, s oda lefekszik.
A gyönyör és rettegés folyvást küzd az álmodó lelkében.
Szeretne odahajolni hozzá, hogy megölelje, megcsókolja, szeretne rákiáltani: “eredj innen, meglátnak!” De minden tagja, nyelve ólom.
És aztán a nőalak is elalszik.
S azzal Mihály álma még mélyebb lesz. Álomlátásai végigjárnak a múltban, a jövőben, a képtelenségek országában, s mindannyiszor visszatérnek oda, ahhoz az alvó nőalakhoz. Többször álmodja azt, hogy fölébredett, s a fantom még mindig ott van.
Egyszer aztán hajnalodik már, a nap besüt az ablakon. Olyan csodálatos fénnyel süt, mint még soha.
“Ébredj már, ébredj már!” suttogja álmában Mihály. “Eredj már haza. A napvilág itt ne találjon. Hagyj el már!”
Küzd az álommal.
“Hiszen nem vagy te itt! mert ez csak álom!”
S azzal erőszakot téve idegein, széttépi az álom bilincseit, s valóban fölébred.
Csakugyan reggel van, a napsugár az ablakfüggönyökön átszűrődik; a meggyújtott mécs még pislog a színes ernyő mögött: a kihúzó ágyfiókban ott fekszik egy alvó nő, karjára nyugtatott arccal.
— Noémi! — sikolt fel Mihály.
A kiáltásra felébred az alvó nő, s feltekint.
Timéa az…
— Kíván ön valamit? — kérdezé a nő, fektéből gyorsan fölemelkedve.
Csak a hangra ébredt fel, nem a névre.
Mihály még mindig az álom benyomása alatt volt. Bámulva nézte e csodálatos átváltozást: Noémiről Timéára.
— Timéa! — hebegé álomittasan.
— Én vagyok itt! — monda a nő, kezét ágya szélére téve.
— Hogy lehet az? — monda Mihály, takaróját ijedten rántva álláig, mintha rettegne az arctól, mely előtte felemelkedik.
Timéa pedig a legnagyobb nyugalommal felelt neki:
— Aggódtam ön miatt; féltem, hogy valami baja lesz az éjjeclass="underline" itt akartam lenni az ön közelében.
Timéa hangjában, tekintetében valami oly gyanútlan, őszinte gyöngédség tanúskodott, aminőt nem lehet tettetni. A nőnek ösztöne a hűség.
Mihály magához tért. Első érzelme volt a rémület, második az önvád.
Ez a szegény asszony itt fekszik az ő ágya mellett; özvegye egy élő férjnek! Soha semmi öröme nem volt, mely férjével közös lett volna; most, hogy a férj szenved, ezt a szenvedést eljön vele megosztani.
És aztán következett az örök hazugság. Ezt a gyöngédséget nem szabad elfogadni; vissza kell azt utasítani.
Mihály nyugodt tekintetet erőltetett.
— Timéa, kérem, ne tegye ön ezt többet. Ne jöjjön ide fekhelyem mellé. Én ragályos betegségben szenvedtem: a keleti pestis lepett meg utazásomban. Én féltem önt magamtól. Maradjon tőlem távol, kérem. Én egyedül akarok lenni — éjjel, nappal. Nincs már semmi bajom. De azt hiszem, hogy kerülnöm kell azokat, akik hozzám ragaszkodnak. Azért nagyon kérem önt, ne tegye ezt többet, ne tegye ezt!
Timéa nagyot sóhajtott, lesüté szemeit, s aztán fölkelt az ágyból, és elhagyta a szobát. Le sem volt vetkőzve: öltözetestül feküdt férje lábainál.