Amint kiment a szobából, Mihály is felkelt, felöltözött. Egész lelke fel volt háborodva. Minél tovább haladt e kettős életben, annál jobban érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes, önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé. Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettő között. Hová meneküljön?
Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyűlölni, megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek, mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt egy olyan súlyos vád annak okozója ellen, amelyre nincsen védelem.
Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg Noéminek, hogy ki az a Timéa?
Ha minden kincseit feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szívét?
De mikor mind a kettő lehetetlen!
Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő?
Mihályt még betegebbé tette az itthonlét.
Egész nap nem hagyta el szobáját, nem szólt senkihez, s aztán elült napestig egy helyben, anélkül hogy valamivel foglalkozott volna.
Nem lehetett kitudni, mi baja van.
Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte; a keleti pestis utóhatása ez.
Végre Timéa orvoshoz folyamodott.
Az orvosi tanácskozmány eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell menni valahová tengeri fürdőkre, hogy a hullám adja neki vissza, amit a szárazföld elvett tőle.
Ez orvosi tanácsra azt mondta Mihály: “nem szeretek embereket látni”.
Ekkor aztán azt tanácsolták neki, hogy válasszon valami olyan hideg fürdőt, ahol már vége az idénynek, a vendégek eloszlottak: Tátrafüredet, Előpatakot vagy Balaton-Füredet, ott elég magányt fog találni. Fődolog a hideg hab.
Arra eszébe jutott, hogy hiszen van neki egy kis nyári kastélya a Balaton melletti völgyek egyikében; ezt akkor szerezte, mikor évek előtt kibérlette a balatoni halászatot, de alig volt benne kétszer-háromszor azóta. Most hát azt mondá, hogy majd ott fogja tölteni a késő őszt.
Orvosai helyeselték a választást. A Balaton veszprém-zalai partja valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan kertláncolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de nagyszerű andalgásával; levegője olaszországi, népe szívélyes, forrásai gyógyerejűek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedőnek az őszi hónapokat eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögős professzoron és gyomorhurutos plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, aki a sötétkedélyű ember magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicső természet; a Balaton mellett ősz táján második tavasz van.
Tehát elküldték Mihályt a Balatonhoz.
Hanem egyet nem tudtak az orvosok, ennek elfeledtek utánajárni: — azt, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég.
És aztán az ilyen jégverte vidéknél nincs melankolikusabb látvány.
A szőlők, miket máskor szüret táján a szőlőszedők vidám zaja vesz föl, magukra vannak hagyva, az új hajtású indák összegubancolódva tüskés, rőt folyondárokkal, mik bűzterjesztő bozótot képeznek a bezárt kolnák körül. A gyümölcsfák másodlombja rézzöld vagy rozsdavörös; búcsúzik a jövő kikelettől. A szántóföldeken a lepaskolt kalászok helyét felverte az irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján, iszalag odatelepedett az aranykalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes és szomorú minden. A szekérutakat belepte a porcsfű: nem jár azokon senki.
Ilyen időben jött kastélyába a Balaton mellett Mihály.
Az a kastély egy régi épület volt. Valami előkelő uraság építtette saját gyönyörűségére, akinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör falakkal, a Balatonra néző verandával, nagy fügefákkal és törökszederfákkal lépcsőzete alatt, és erősen körülrakva szent szobrokkal.
Az első építtető örökösei később potom áron adtak túl a magányos kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, aki történetesen annyira megbolondul, hogy oda megy lakni.
Negyedórányi távolban nincs hozzá közel emberi lak.
És amik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. A kolnák, a pinceházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz, s a balaton-füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redőnyök: az utolsó vendég is elköltözött; ez idő szerint még gőzhajó sincs ott; a savanyúvíz-forrás oszlopcsarnoka látogatatlanul áll, s a sétányon a platánlevelek zörögnek a végighaladó lába alatt, senki sem söpri már azokat el onnan.
Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog titokteljes szavakat, mikor felháborodik; és azt sem tudja senki, hogy miért.
S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy, és azon egy kéttornyú kolostor, amelyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi csontok kriptája.
Erre a helyre jött meggyógyulni Timár.
Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával, nehány nap múlva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki szolgálattételre a házra felügyelő vincellér. Az pedig vén ember volt, és hozzá még süket is.
Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdő vidékén. Az ottani egyetlen nagy bérház tulajdonosa ott lakott családostul, azonkívül nehány uradalmi hivatalnoknak volt ott állandó lakhelye, s a kápolnában minden reggel beharangoztak a misére. Egy este aztán a bérház tulajdonosa leánya névnapján nagy dáridót csapott, sütöttek, főztek, a zsírláng kicsapott a kéményen, a bérház kigyulladt, fürdőház, uradalmi tiszti lak, kápolna, minden leégett; úgy is maradt aztán egész tavaszig; a füstös romok közül minden ember elköltözött.
Most azután nem hallatszott a völgyi lak körül emberhang sem, harangszó sem, csak a roppant tó titokteljes mormogása.
Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes beszédét; néha a legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, színe smaragdzöldre változik egész a végtelen messzeségig olyankor, s a méla zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp, dereglye: mintha ő volna a holt tenger.
Csodálatos kettős ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz; hanem amellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a regevilágba andalít vissza.
A festői hegycsoportok a tó partján még koronázva vannak a közelmúlt hőskor várromjaival; Szigliget, Csobánc várkertjeiben még zöldül a zsálya és levendula, miket az elmúlt családok asszonyai ültettek oda; de a falak évről évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala dacol még csoda módon a zivatarral. És amit élők laknak, az is a mulandósághoz közelít. Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett körülkerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már éppen a meredély szélén áll, s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király tömör épülete alul. A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelő van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti csigakövületekkel fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hányt ki a partjaira; és minden, ami benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt úrkodott tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a tenger után. Halai, csigái, kígyói, még rákjai közt is uralkodó szín a fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele, miknek érintése éget és gyógyít; spongyája hólyagot húz a bőrön, s egész vize édes és iható. Sok embert ismerek, aki valósággal szerelmes a Balatonba.